Adatlapok

Bejelentkezés


Írások

Seres Attila: A magyarországi segélyezés szerepe a moldvai csángók egyházi oktatásában a XIX. század végén (3. rész)

A Szent László Társulat és a „keleti segélyek”

A magyarországi kiadványok és oktatási segédanyagok Moldvába juttatásában rendkívül fontos szerepet játszottak a ferences misszionáriusok, akik moldvai működésük során maguk használták és terjesztették azok egyes darabjait, nyilván korlátozott példányszámban. Az ilyen egyéni akciók mellett a XIX. században Magyarországon mindig is megnyilvánult valamilyen formájú intézményes figyelem a moldvai csángók iránt. Könyvek kiküldésével a XIX. század első felében a Magyar Tudományos Akadémia is igyekezett támogatni őket. Ezek az adományok azonban nem mindig értek a rendeltetési helyükre, így például Magni az általa kért magyar nyelvkönyveket visszatartotta, ami miatt a tudós testület arról határozott, hogy a jövőbeni könyvcsomagjai szétosztásával Viola József jászvásári orvost bízza meg. Feltehetőleg később az ő közvetítésével kerültek Császár Ferenc „Olasz-magyar nyelvtanának”, illetve Edvi Illés Pál „Közhasznú kézikönyvének” példányai az oktatást végző egyházi személyekhez. A század 50-es éveiben hasonló szerepet töltött be az 1852-ben megalakult Szent István Társulat is, amely egyházi kiadványok, főleg naptárak terjesztésével kívánta elősegíteni a moldvai magyarság művelődését. A szervezet 1857. évi választmányi ülésén Danielik János egri kanonok felhívta a figyelmet a moldvai csángók sorsára, s ennek alapján megbízták Haynald Lajos erdélyi katolikus püspököt, hogy tájékozódjon az ottani katolikusok helyzetéről, majd tegyen javaslatot a támogatásuk módozataira.

Az 1861-ben megalakuló Szent László Társulat folytatta az elődjének tekinthető Szent István Társulat által megkezdett munkát. A magyar katolikus főpapság vezetése alatt álló egyesület egyik – alapszabály szerint meghatározott - fő céljának a Kárpát-medencétől keletre élő magyar katolikus szórványok, a bukovinai székelyek, moldvai csángók és a XIX. században a Regátba kivándorló székely tömegek segélyezését tekintette. A szervezet anyagi szubvenciót nyújtott a megrongálódott egyházi épületek kijavításához, új kápolnák építéséhez, segítette a kiküldendő magyar misszionáriusokat, - többnyire jelképes összegű - rendkívüli segélyeket utalt át a plébánosoknak, valamint szervezte a regáti és bukovinai székely gyermekek ottani és magyarországi taníttatását. Ezen kívül igyekezett megismertetni a hazai közvéleménnyel az ország határaitól keletre eső területeken élő magyarság sorsát. A kiadványai sorában olyan propagandisztikusnak szánt anyagok is megtalálhatók, mint László Mihály bukovinai származású író 1882-ben kiadott munkája a „keleti testvérekről”, de létezik közöttük tudományos igényű, egyháztörténeti adatokat felvonultató szakkönyv is, mint amilyen például Auner Károly bukaresti kanonok 1908-ban publikált munkája.

A romániai magyar lakosság helyzetének megvizsgálására az egyesület egy öt főből álló expedíciót küldött ki, amelynek támogatására Simor János esztergomi érseket is megnyerték. A Moldvába is eljutó társulati tagok a Társulat 1868. szeptemberi győri közgyűlésén számoltak be tapasztalataikról. A véleményük egybeesett abban, hogy a moldvai magyarság megtartása érdekében a moldvai egyházszervezet átalakítása révén lehetne a legtartósabb sikereket elérni, egyházjogi összeköttetés létesítésével a moldvai katolikus területek és valamelyik magyarországi egyházmegye között. Ez lényegében a magyar püspöki kar Moldva feletti egyház-igazgatási jogainak visszaszerzését jelentette volna. Javasolták továbbá, hogy az egyesület tegyen diplomáciai lépéseket a Vatikánban és szerezze meg ehhez a magyar katolikus klérus egységes támogatását. Felvetődött az is, hogy a szervezet nyisson fiókszervet Bákóban, és létesítsenek magyar egyházi oktatási intézményeket a csángók által lakott településeken. Követelték továbbá, hogy a magyar kormány helyezkedjen a reciprocitás álláspontjára, vagyis érje el, hogy a román kormány ugyanannyi jogot biztosítson a csángóknak, mint amennyit Magyarország saját román kisebbségének.

A romániai magyarokkal való teendők koordinálása érdekében „állandó csángó bizottságot” választottak, s felkérték az egyházi főméltóságokat, hogy adakozzanak a legnagyobb moldvai községekben létrehozandó, magyar származású tanítók által vezetett iskolák javára. Az adománygyűjtésre nemsokára többen jelentkeztek: a legjelentősebb támogatás Haynald Lajos kalocsai érsektől származott, aki a moldvai magyar iskolahálózat kiépítésére 5000 forintos alapítványt hozott létre. A bizottság kezdeményezésére a magyar püspöki kar az 1869. évi vatikáni zsinaton indítványozta, hogy magyar áldozárok is szolgálhassanak a „Csángóföldön”. A Hitterjesztés Szent Kongregációjának vezetése beleegyezett a javaslatba, de azt a feltételt szabta, hogy a Moldvába induló magyar szerzeteseket a római Szent Antal Kollégiumban készítsék fel. Az egyesület 1869. évi közgyűlése ezért elhatározta, hogy száz forint útiköltség-hozzájárulást nyújt azok számára, akik moldvai misszióra való felkészítés céljából utaznak a pápai államba, továbbá évi 130 forinttal kárpótolja a hazai minorita rendtartományt, a Kárpátoktól keletre történő szolgálatra kiképzett növendékei miatt.

A moldvai magyar misszió újjászervezésére az aradi minorita rendtartomány tett kísérletet, a misszió azonban az 1880-as évek elejére lehanyatlott, mivel Magyarországon jelentősen csökkent a papi pályát választók száma, s ez komoly akadályokat gördített az ország határain kívül eső területek személyi ellátása elé. Az 1884-ben megalakuló önálló, s közvetlenül a Szentszéknek alárendelt Jászvásár székhelyű moldvai egyházmegye az addigra egyértelmű túlsúlyba kerülő olasz papság győzelmét jelentette a magyar érdekek felett. Ezzel elveszett annak lehetősége, hogy az ottani katolikusok lelki gondozása terén a magyar szempontok markánsan érvényesülhessenek, az olasz szerzetesek igyekeztek végleg kiszorítani a még ott lévő néhány magyar papot. A Szent László Társulat 1884 decemberében a csángókkal kapcsolatos tevékenység koordinálása érdekében új belső bizottságot alakított. Erre közvetlen okot a működéséről igen csekély számú, és kevéssé hasznosítható dokumentumot az utókorra hagyó Magyar Csángó Egylet javaslata szolgáltatott, amely évi 4000 forint állandó segély biztosítását ígérte a romániai magyarok számára a Társulaton keresztül, amennyiben az vállalja a pénzösszeg szétosztását és eljuttatását.

A csángó bizottság 1885. január 10-i ülésén Ágoston Antal titkár sürgette, hogy a Csángó Egylet apanázsából Moldvában a nagyobb csángó községeknek nyújtsanak segélyt, annak érdekében, hogy felekezeti iskolákat tudjanak felállítani és működtetni, Bákó városában pedig hozzanak létre egy elemi iskolával egybekötött tanítóképzőt. A grémium határozatában kimondta, hogy a jászvásári apostoli vikárius felügyelete alatt a csángók számára Bákóban létrehozandó, 8 évfolyamos elemi iskolával együtt működtetett tanítóképzőre 800 forint segélyt utaljanak át az egyházi elöljárónak. Ugyanígy 800 forint összeget szavazott meg a testület három nagyobb csángó községnek egyházi iskola felállítására. A Társulat nem sokkal később összeülő, legfőbb döntéshozó szerve, a választmány jóváhagyta a csángó bizottságnak a pénzösszeg szétosztására vonatkozó javaslatát, azzal a módosítással, hogy évente két községet fognak támogatni egyházi iskoláik fenntartása érdekében, összesen 500 forint összeggel. A testület ezen kívül tárgyalta Kurpás Ferenc bákói misszionárius folyamodványát, amelyben az általa Bákóban alapított kántorképző és tanítóképző szubvencionálását igényelte. A választmányi gyűlés határozata leszögezte, hogy miután ilyen irányban már tárgyalások folynak, azok eredménye előtt nem kívánják a szerzetes igényét kielégíteni, ugyankkor felhatalmazták Schlauch Lőrinc szatmári püspököt, a Társulat elnökét, hogy erre vonatkozólag lépjen érintkezésbe a jászvásári püspökkel.

A csángóság anyaországi képének kialakításában mérvadónak tekintett, magyarországi tapasztalatokkal rendelkező, s ráadásul a Szent László Társulat tagjainak 1868. évi moldvai utazása során az egyesülettel is szoros kapcsolatokat kiépítő Petrás már 1875-ben felvetette egy moldvai kántorképző létrehozásának ötletét. Ez nem lehetett véletlen, hiszen – mint említettük – a deákok jelentős szerepet játszottak a magyar nyelvűség fenntartásában, viszont szerepkörük és társadalmi befolyásuk fokozatosan csökkent. A kántorok módszeres képzése ugyanakkor előrevetíthette a népesség nyelvváltási folyamatának lassítását, hiszen egyfajta „népművelő tevékenységgel” a falvakon belül, a társadalmi érintkezésben ébren tarthatták a magyar nyelvűséget, amely az iskolából és a „hivatalos” egyházból való kiszorulásával esetleg új közösségi funkciókat is nyerhetett. A kántortanító megalapítása végső soron mégis a moldvai katolikus egyházi vezetés kezében volt, de olyan objektív akadályoktól is függött, mint a működéséhez nélkülözhetetlen anyagi háttér megteremtése, vagy a megfelelő tanári kar kialakítása. Maga Petrás például úgy vélte, hogy a magyar jellegét erősen tartó Klézse, alkalmas helység híján nem fogadhatná be a kántorképzőt, tanári gárdájával és növendékeivel.

A rendelkezésünkre álló források alapján biztosan állíthatjuk, hogy a Kurpás által magánszorgalomból megalapított, de nyilván korlátozott tevékenységet kifejtő kántorképző nem kapta meg a szükséges támogatásokat. Az 1880-as években ugyanígy nem jöhetett létre Moldvában olyan tanítóképző, amely a magyar katolikus püspöki kar anyagi dotációja mellett helyi növendékeket képezett volna a magyar nyelvű oktatás megszervezése érdekében. Az egyesület révén ezek helyett kisebb összegű, és főleg a hitélet megerősítését szolgáló rendkívüli adományok jutottak el a területre. Így például 1885 tavaszán a Társulat 300 frank értékű segélyadományt juttatott el Liegerhofer János gorzafalvi minorita plébános számára, a település filiájának számító Gutinázs község templomának építésére. Ugyanebben az évben a szervezet Petrás kérése alapján pénzsegélyt utalt át a Klézséhez tartozó kápotai fiókközség temploma javára, majd 1886 elején 100 forint rendkívüli segélyt szavazott meg a pap részére. 1887 nyarán ismét jelentkezett Liegerhofer a gorzafalvi temetőkápolna kijavításához és az anyaegyházba kebelezett prálai fiókegyház templomának építéséhez, továbbá a misék megtartásához szükséges kegyszerek beszerzéséhez kérve segélyt. A Társulat választmánya 300 forintot szavazott meg a plébános részére, amiből 100 forint jutott miseruhák elkészítésére, a többit az említett egyházi létesítmények javítására és építésére fordíthatta. 1888-ban Csügés templomának építésére juttattak el Moldvába 200 forintnyi pénzösszeget.

Felmerül a kérdés, hogy a Szent László Társulat, egyházi társadalmi szervezet lévén milyen anyagi bázis felhasználásával biztosította a segélyeit, s egyáltalán milyen lehetőségek álltak rendelkezésére adományai folyamatos fenntartása érdekében? Az egyik legfontosabb bevételi forrását az egyházmegyékben végzett gyűjtések alkották. A pénzadományok összegyűjtése legtöbbször a megyéspüspök felhívására történt, aki évente adakozásra szólította fel egyházmegyéjének papjait és híveit. A Társulat munkájáról ennek révén többen is ismereteket szerezhettek, s ennek köszönhető, hogy a katolikus papok egyházi birtokaik jövedelméből kisebb összegű alapítványokat hoztak létre, amelyek éves kamatait kizárólag az egyesület javára fordították, de nem volt ritka az sem, hogy idősebb plébánosok végrendeletükben a tulajdonukat képező ingó és ingatlan hagyatékukat az egyesületre írták. Ezen kívül gyakran előfordult, hogy magánszemélyek által befizetett egyszeri összegek is gyarapították a vagyonát. Külön tételt képeztek az egyesület éves vagyoni beszámolójában az ún. „Csángó Alapon” belül őrzött jövedelmek, amelyben a Csángó Egylet által átutalt pénzeket gyűjtötték össze. Ugyancsak – bár a kiadásokhoz képest csekély mértékű – bevételi forrást képeztek az egyesületi tagok által tagdíj címén befizetett pénzek.

A fentebb felsorolt jövedelmek – amelyekre szinte mindig lehetet számítani, de mégsem jelentettek olyan törzsvagyont, amelyekre hosszabb ideig biztosan támaszkodni lehetett – megléte mellett szükség volt olyan stabil törzstőke kialakítására, amelyből az egyesület működésének folytonosságát szavatolni tudták. Az egyesület alapszabályában meghatározott célokra fordított kiadások mellett – amelyek minden évben a bevételek szinte teljes mennyiségét felemésztették - ugyanis mindig el kellett különíteni egy kisebb összeget a dologi kiadásokra és a gyakorlati tevékenységhez nélkülözhetetlen személyi juttatásokra is. Így például a társulati titkár, írnok és szolga is minden évben külön tiszteletdíjban részesült elvégzett munkája elismeréseként, de kisebb-nagyobb összegeket vittek el az irodaszerekre, nyomtatványokra és postaköltségekre fordított dologi kiadások. A Társulat ezért a legkülönfélébb értékpapírokban: földtehermentesítési kötvényekben, kereskedelmi banki vagy földhitel-intézeti záloglevelekben, vasútépítési és osztrák államadóssági kötvényekben kamatoztatta az évek során felhalmozott tőkéjét. Ez persze elősegítette azt, hogy a pénzadományok mellett egy rendszeresnek ígérkező bevételi forrásra tegyen szert, s az így nyert éves kamatokból a romániai magyarok javát szolgálhassa, ugyanakkor az eleinte felgyülemlett tekintélyes pénzmennyiség szükségszerű pénzintézeti forgatása ennek megvalósítását némiképp korlátozta is.

A kiadások olyan mértékűekké váltak, hogy például 1889-ről csak 423 forint készpénz maradt a Társulat kasszájában a következő évre, míg 1894-ben mindössze 14,43. 1889-ben nem találtuk nyomát annak, hogy az egyesület bármekkora mértékben is olyan célokat támogatott volna, amely a moldvai csángók javát szolgálta. Ekkor a 10.774 forintos összbevételből 707 forintot utaltak át XIII. Leó pápának hódolati adományként, 908 forintot tettek ki a dologi költségek és személyi juttatások, míg a fennmaradó mennyiséget döntően a bukaresti, brailai, turnu-severini, craiovai és a hercegovinai magyar iskolák, illetőleg tanítók szubvencionálására fordították egy állandó segélykeret terhére. A kiadások közt kisebb tételként szerepelt az erdélyi katolikus szórványoknak, és a hazai egyházi karitatív szervezeteknek kiutalt pénzösszeg. 1894-ben a 7504,36 forintos készpénz-bevételből 6142 forintot utalványoztak, amiből a pápa ezúttal 995 forinttal részesedett, negyedévenként 1035 forintot biztosítottak a regáti és hercegovinai magyar oktatás számára, míg mindössze 807 forintot fordítottak a rendkívüli segélyek kiosztására, amiből a moldvai csángók is részesedhettek volna, de ekkor is jobbára hazai katolikus szervezetek élvezhették ezeket a javakat. A „vegyes kiadás” kategóriába kerülő dologi és személyi költségek önmagukban nagyobb összeget tettek ki, mint az összes rendkívüli pénzutalvány együttvéve.

Moldvai csángók javára legközelebb csak 1895-ben küldött pénzadományt az egyesület. Balla Gyula Lajos dormánfalvi minorita plébános ez év tavaszán a Szent László Társulathoz fordult azzal a kéréssel, hogy segítsék a településük mellett lévő városkában, Mojnesten leromboltatott katolikus imaház helyén egy új megépítését, a mintegy 300 főt számláló gyülekezet számára. Ezen igény kielégítésére 100 forint összegű pénzsegélyt hagytak jóvá. Mint láthattuk, a XIX. század végén Romániába özönlő, és a nagyobb ipari centrumokban letelepedett székelység megsegítésére a befolyt pénzösszegek tekintélyes hányadát költötte, sőt, az 1880-as évek elején olyan rendszert alakított ki, amely lehetővé tette az ottani magyar katolikus magániskolák különböző formájú, negyedévenkénti támogatását. Ugyancsak rendszeresített segélyhez juttatta a délszláv régióban lévő katolikus missziós iskolákat, különösképpen a hercegovinait és a belgrádit. Úgy tűnt, hogy a Kárpát-medencétől keletre és délre eső területeken dinamikusan növekvő, s magyar állampolgárságát megtartó magyar ajkú népesség egyre inkább prioritást élvez az egyesület törekvéseiben. A Szent László Társulat éves pénzügyi kimutatásai alapján megállapítható, hogy a moldvai csángók az 1884-ben rögzített elvekkel szemben nem váltak kedvezményezettekké olyan állandó szubvenció révén, amilyen a regáti magyarságot illette, csak esetenként jutottak rendkívüli segélyekhez, de ezek elnyerése érdekében is meg kellett küzdeniük a dél-erdélyi katolikus szórványokkal és egyéb magyarországi intézményekkel.
Az egyházi célokra történő anyagi hozzájárulás elérésének kizárólagos feltétele volt, hogy a támogatást igénylő egyházközségek vagy plébánosok egyházmegyei hatóságuk által ellátott pecséttel vagy támogató levéllel rendelkezzenek. Az anyagi segély kiutalását mindig az érdekelt plébánosnak kellett kezdeményeznie. Mint láttuk, a Szent László Társulathoz döntően olyan moldvai plébániák fordultak segítségért, amelyek élén magyar származású, vagy anyaországi kapcsolatokkal rendelkező pap állt, aki egyáltalán tudott erről a támogatást nyújtó lehetőség létezéséről. Az egyesület ugyanakkor többet nem tehetett az államilag súlyos nyomás alá helyezett moldvai csángókért, mivel egyébként is több fronton kellett harcolnia, hiszen a Romániába való áttelepedéssel állandóan növekvő, de a nagyvárosi olvasztótégelyekben az asszimiláció veszélyének fokozottabban kitett regáti magyarság, illetve az 1883-1884. évi al-dunai telepítési akció révén jelentős vérveszteséget szenvedő bukovinai székelység súlyos gondjainak orvoslását is felvállalta. A XIX. század végén ez a hatalmas feladat már túlmutatott a kizárólag valamilyen formájú anyagi segítséget nyújtó társadalmi szervezetek lehetőségein, s azt érzékeltette, hogy a Kárpát-medencétől keletre élő magyar népcsoportok megmentéséhez állami közbeavatkozásra lenne szükség.

A rendszeres és rendkívüli romániai segélyek átutalásának racionalizálását ezen túlmenően a Szent László Társulat egyre romló anyagi helyzete is szükségszerűvé tette. Mint láttuk, 1889 és 1894 között a Társulat bevételei megcsappantak, aminek magyarázata feltehetőleg a különféle kötvényi hozadékok csökkenésében, illetve a rendszeresített „keleti segélyösszegek” gyakoriságának és összegének növelésében és az általános anyagi feltételekhez képest kirívó nagyságában rejlett. Nem lehetett véletlen tehát, hogy a segélyek mérséklésének kérdése már egy 1890. évi választmányi ülésen is felmerült. Később szóba hozták azt is, hogy a Társulat szervezetét decentralizálni kellene, s a püspöki székhelyeken fiókokat kellene nyitni, amivel egyúttal az egyesület népszerűsítését és szimpatizánsai számának növelését is el lehetne érni. A bevételek emelése érdekében emellett alternatív forrásokat kívántak bevonni, amire példaként egyes tagok a szelvényes könyvecskék bevezetésének ötletét javasolták. Ezek egyrészt tagsági könyvek lennének, másrészt befizetési csekkek, vagyis egy bizonyos pénzösszeg befizetése révén az illető személy egyúttal a szervezet tagjává válhatott volna.

A segélyek kérdése ezután állandó viták tárgyává vált az egyesület összejövetelein, ezért 1894. februárjában rendkívüli bizottságot alakítottak a probléma megvitatására. Steiner Fülöp székesfehérvári püspök, a Társulat egyházi elnöke kedvezőtlennek ítélte a financiális lehetőségeket, ugyanakkor kijelentette, hogy a Társulat számára a „keleti vérek” támogatása alapszabályszerű kötelezettséget jelent, sőt, voltaképpen ezért hozták létre azt. Balogh Sándor világi alelnök óvatosságra intett a keleti segélyek tekintetében, s azt kívánta, hogy ne vállaljanak további kötelezettségeket, s a jövőben korlátozzák az állandó évi segélyeket. A grémium ülésén elhangzott az is, hogy a Társulat több olyan alapítvány vagyonát is kezeli, amelyeket a romániai magyarság megsegítésére hoztak létre, s azok éves kamatait csak az alapító intencióinak megfelelően lehet felhasználni. A bizottsági tagok többsége azon az állásponton volt, hogy a segélyezés még szűk lehetőségei, és lassan megtérülő eredményei ellenére sem lehet kétséges, hiszen a romániai magyarság csak a Szent László Társulat által biztosított forrásokra hagyatkozhat, míg a magyarországi katolicizmus számára más alapok is nyitottak, de a jövőben körültekintőbben kell eljárni a pénzek szétosztásánál. Végül elhatározták, hogy levélben fordulnak Kovács Ferenc marosvásárhelyi plébánoshoz az 1868. évi útjuk során szerzett adatok bemutatása végett, amelyek további mérlegelésre kínáltak lehetőséget.

Kovács válaszában kifejtette, hogy a segélyezés nem lehet kérdéses, sőt, a Társulat által kiutalt összegek csekélynek mondhatók, még azok százszorosan nagyobb mértékének is meglenne a helye. Különösen a moldvai csángók helyzetét tartotta aggályosnak, akik „[…] teljesen magukra vannak hagyatva, lelkipásztoraik jobbára olaszok, olasz-román keveréknyelvet alkottak, s a csángó vérek vigasztalására nem lehetnek”. Kijelentette, hogy az ottani magyarok helyzete 1868. évi utazásuk óta sem kedvezőbb, sőt, inkább rosszabbodott a politikai helyzetet is figyelembe véve. Ha ezt gyökeresen nem változtatják meg, a csángók nemcsak nyelvüket, - miként a Bákó városától északra eső katolikus csángókkal történt, - hanem katolikus vallásukat is el fogják veszíteni. A román kormány is elősegíti ennek bekövetkeztét, hiszen a csángó településeken olyan iskolákat állítanak fel, amelyekben még a hittant sem tanulják magyarul, s ezt a törekvést segíti az olasz papság is. Úgy lehetne segíteni rajtuk, „[…] ha Moldvában, hol Bákó városa környékét a katholikus magyarság tömötten lakja, papnevelő intézettel és tanítóképezdével ellátott magyar püspökség állíttatnék”. Ezen kellene fáradoznia a magyar püspöki karnak egyházi érdekei miatt, illetve a magyar kormánynak a nemzeti szempontokat figyelembe véve. Kovács elismerte, hogy az aktuális „konstelláció” nem kedvez ennek, ugyanakkor azt javasolta a Társulatnak, hogy időnként küldjön biztost Romániába, aki a segély-összegek megfelelő felhasználását ellenőrizné.

Persze más „megszorító intézkedések” is szóba jöttek, így például 1895-ben már a társulati szolga és társulati írnok fizetésének korlátozását tárgyalták, ami természetesen csak tüneti kezelést jelenthetett az egyesület egyre súlyosbodó pénzügyi gondjaira. Egy évvel később Zichy Nándor, a Társulat világi elnöke kijelentette, hogy a keleti segélyezést szükségesnek tartja, mivel annak teljesítése az egyik fő céljuk, csak a mértékét kell megváltoztatni. Felvetette azt is, hogy munkájukhoz a kormány anyagi és erkölcsi támogatását kellene kérni, mivel az egyesület nemcsak felekezeti, hanem „hazafias” célokat is szolgál, s a kormány segítségével a romániai konzulátusokon keresztül a segélyek felhasználására vonatkozó adatokat is be lehetne szerezni. Hozzátette, hogy a kormány támogatásának megszerzése diszkréciót igényel, ezért a választmány felkérte az elnökséget, hogy „[…] az ügyben a legjobb belátása szerint járjon el, ha a sikerre a legjobb kilátás nyílik”. Az egyesület működéséhez azonban ekkor nem kapott kormányzati hátszelet, s nem sokkal később a döntéshozó testület úgy határozott, hogy a rendszeresített keleti segélyeket korlátozni fogja a jövőben. Ez a gyakorlatban a rendszeres juttatások teljes leállítását eredményezte, annak ellenére, hogy az átállás érdekében az 1897. évre az apanázs addigi mértékének folyósítását ígérték az érdekelteknek.

Ebben az évben ugyanis a bukaresti papi szemináriumnak 775 forintot, szintén az ottani magyar misszionáriusoknak 450 forintot, míg végül a craiovai magyar tanítónak a szokásos negyedévi 60 forint összegű szubvenciót állapítottak meg, egyúttal kikötötték, hogy ez utóbbi a jövőben automatikusan nem juthat hozzá megszokott apanázsához, hanem azt az illetékes püspöki hatóság útján, minden egyes esetben újra kell igényelnie. A századfordulóig hátralévő időben a juttatások a korábbi összegekhez képest valóban drasztikusan megcsappantak, s csak néhány rendkívüli jelentőségű kiadásra korlátozódtak. Így például 1898-ban 28,50 forintot fordítottak a bukaresti érseki körlevél magyar fordításának kiadására, összesen 240 forint jutott a craiovai tanítónak, illetve 1434,15 forintnyi nagyobb tételt különítettek el a buzău-i magyar plébánia építésére. A választmány ezen kívül hajlandónak mutatkozott a bukaresti érseki iskola építésére és fenntartására hozzájárulni 500 forintnyi összeggel, a helyi érsek jótállásáért cserébe aziránt, hogy a magyar kolónia lelki szükségleteiről gondoskodni fog. Egy év múltán a tanintézmény meg is kapta az ígért összeget, s a bukaresti főpásztori levél magyar nyelvű kiadására szánt 24,50 forinttal ki is merültek az egyesület az évi romániai segélykeretei.

A Szent László Társulat a támogatásaiban kizárólag a katolicizmus érdekeit szolgáló egyházi célokat jelölt meg, ennek folytán tevékenysége nem érinthette a csángók által lakott településterületre is kiterjesztett, s lassan rögzülő román állami népiskolai hálózat szegmenseit, s egyáltalán a polgári képzéssel összefüggésben semminemű aktivitást nem fejtett ki. A nagyobb regáti városokban a magyar misszionáriusok által szervezett magániskolák vagy magyar nyelvű osztályok a román oktatási rendszeren kívüli egységet képeztek, és a román államtól nagyobb mérvű támogatásra nem is számíthattak, ezért az egyesület ezekben való jelenléte könnyebbnek és indokoltabbnak is mutatkozott. Ennek köszönhető, hogy többnyire az anyaországból származó tanáraik a rendszeresség és folyamatosság elve alapján részesültek a segélyekben. A moldvai csángók magyar nyelvű egyházi oktatásának megszervezésében a Szent László Társulat közvetlen szerepet nem játszhatott, a magyar minorita papok számára a lelki szolgálat feltételeinek megteremtésére (templomépítés, egyszeri személyi segély, egyházi segédeszközök és kiadványok) kiutalt rendkívüli pénzsegélyek a hittan-oktatás folyamán inkább csekély mértékű közvetett hatásként érvényesülhettek.

A román hatóságok a birtokukban lévő adminisztratív eszközökkel bármikor meggátolhatták a segélyek Moldvába történő eljuttatását. S egyáltalán, azok a kisebb-nagyobb mennyiségű összegek, amelyeket a regáti magyarság, s alkalmanként a moldvai csángók javára fordítottak, elégtelennek bizonyultak azokhoz képest, amekkorákat Románia állami súlyánál fogva mozgósítani tudott országa oktatási rendszere érdekében. Mint említettük, az egyesületen belül már igen korán felmerült a magyar állam felé történő kezdeményezés a segélyezés hatékonyságának növelése érdekében, de ilyen jellegű „összefonódás” majd csak a Monarchia diplomáciai kara és a magyar állam által felkarolt „romániai katolikus akció” megindulásakor, a XX. század legelején valósul meg. Igaz, hogy a moldvai csángókat román állampolgárságuk folytán ki kellett emelni ebből a programból, ezért ők semmiféle támogatásban nem részesülhettek. A Szent László Társulat korlátozott lehetőségeinek elismerése melletti jelentőségét abban látjuk, hogy igyekezett szervezetbe tömöríteni azokat az egyéneket, akik tenni kívántak a Kárpátoktól keletre élő katolikus magyarokért, s olyan fórumot teremtett, amely képes lehetett ébren tartani a határom túli magyar kisebbségek érdekérvényesítésének gondolatát az anyaországi társadalomban.

...folytatása következik...

Kapcsolódó fájlok: