Adatlapok

Bejelentkezés


Írások

Seres Attila: A magyarországi segélyezés szerepe a moldvai csángók egyházi oktatásában a XIX. század végén (4. rész)

Jászvásári jezsuiták, halasfalvi ferencesek és a magyar állami szubvenció

Már említettük, hogy az egyházi iskoláztatás terén döntő mozzanatot jelentett a Jászvásár székhelyű, önálló moldvai katolikus egyházmegye megalakítása 1884-ben. Az egyházkerület első püspökévé a korábban Tamásfalván szolgáló olasz jezsuita lelkészt, Nicolao Giuseppe Camillit nevezték ki. A moldvai katolikus területek új és önálló egyházszervezetének kiépítése és megerősítése céljából nélkülözhetetlen elemnek bizonyult a papság alacsony létszámának megszüntetése, ami régóta súlyos problémát jelentett Moldvában. A lelkészek helyi képzésével és az utánpótlás bázisának helyben való kiépítésével közvetve meg lehetett oldani a plébániák számának növelését, a csak kápolnával rendelkező, kieső fíliákban templomok építését, s ennek segítségével ezeknek a településeknek a visszahelyezését az egyház hatósugarába. Ennek megfelelően a püspöki székhelyen alapítandó papnevelde tervezését nem sokkal Camilli kinevezése után megkezdték. Meg kívánjuk jegyezni, hogy egy hasonló szeminárium megszervezésének gondolata nem volt előzmények nélküli, hanem már jóval régebb óta napirenden volt a misszió kihelyezett hivatalában. 1845-ben kerültek napvilágra a hírek a Jászvásáron alakítandó katolikus kollégiumról, elsősorban olyan német és francia származású fiatalok számára, akik a moldvai székhelyen születtek. Kiderült az is, hogy a tanodában a foglakozások vezetésére egy lembergi papot kértek fel.

A jászvásári papi szemináriumot végül néhány évtized múlva, 1886-ban nyitották meg. Az intézménybe eleinte kisebb részt moldvai katolikus falvakból származó magyarokat, nagyrészt a moldvai nagyvárosokban élő katolikus vallású nemzeti közösségekhez (németek, lengyelek) tartozó fiatal fiúkat vettek fel, akiket szigorú rendben neveltek. Camilli az intézményt megnyitása után a jezsuiták Lemberg központú galíciai rendtartományának irányítása alá helyezte, s ennek megfelelően tanári karának egy részét ottani lengyel papok alkották. A tanári kar másik része németekből, csehekből és olaszokból állt. Élére később az ugyancsak lengyel származású Felix Wierćinski került, aki kiválóan ismerte a moldvai viszonyokat, hiszen már korábban a Szabófalva melletti Bargovánban szolgált. A papnevelde bővítésével párhuzamosan a magyar származású hallgatók az 1890-es évek legelejére többségbe kerültek, de valószínűsíthető, hogy az intézmény falai között egészen 1895-ig semmilyen szintű magyar nyelvtanítás nem folyt. (Lippert már említett tanulmányából kiderül például, hogy 1893-ban az intézmény 18 növendéke közül 13 beszélt magyarul.)

Az 1880-as évek végén Jászvásárra utazó György Endre szerint a román kormány örömmel vette az ott létrejött szeminárium megnyitását. Érdekes adalékkal szolgál a szerző a megalakulás körülményeiről, ugyanis megemlíti ebben a tudósításában, hogy a püspök, és a papi képző első rektora többször megfordultak Magyarországon segélyt kérve intézményük részére. A magyarországi viszonyokhoz képest elég nagy összeget gyűjtöttek össze erre a célra, mivel az adakozók cselekedete előtt a moldvai magyar katolicizmus ügye lebegett. Ennek ellenére a papnevelde hallgatói elől elzárták a Szent László Társulat által kiadott katolikus kalendáriumokat.

Bizonyos, hogy ilyen jellegű adományok tényleg történtek, hiszen 1894-ben Lönhart Ferenc erdélyi katolikus püspök ötven forintot áldozott magyar származású ifjak képzésére a jászvásári papneveldében. Ez alapján úgy tűnik, hogy a szeminárium támogatása Magyarországról elszórtan a Szent László Társulattól független csatornákon keresztül is történt, hiszen mint említettük, nem találtuk nyomát annak, hogy ebben az időszakban az egyesület révén közvetve vagy közvetlenül adományokat juttattak volna a moldvai papi képzés javára. A pénzadományok összegyűjtése a Bánffy-kabinet megalakulása után már kormányzati szinten is megindult. Ekkor ugyanis a magyar vezetés az alulról jövő társadalmi nyomás, valamint a Monarchia közös diplomáciai kara felől érkező kedvező jelzések hatására cselekvésre szánta el magát. A „moldvai akció” megindításához az is hozzájárult, hogy 1895-ben Dominique Jacquet személyében új püspököt neveztek ki Jászvásárra, aki elődjéhez képest toleránsabb magatartást tanúsított az egyházmegyéjében a hívek többségét kitevő magyarsággal szemben. Jacquet habitusát és a csángókhoz való viszonyát alapvetően meghatározta, hogy francia anyanyelvű svájci volt, ezért őt nem befolyásolta a Moldvában évszázadok óta jelen lévő olasz-magyar feszültség, tiszta lappal indult pozíciójának betöltésére. A magyarság számára kedvezőnek tűnhetett emellett az is, hogy ferencesként jezsuita elődjének munkáját kívánta felülbírálni, ami az annak regnálása idején született döntések megváltoztatását feltételezte.

Az új püspök nem nézte jó szemmel, hogy a korábban túlnyomóan ferences kézen lévő missziós területen Camilli a jezsuiták befolyását próbálta megszilárdítani. A jezsuiták és a ferencesek vetélkedése Moldvában jóval korábbi előzményekre tekintett vissza. Bár a jezsuita misszió előbb indult, mint a ferenceseké, más jellegű volt, és nem vált állandóvá a térségben. A jezsuiták a XVI. század végétől inkább a fejedelmi központban, és néhány nagyobb vidéki városban telepedtek meg, ahol iskolákat és könyvtárakat létesítettek. Tanintézményeikben többnyire a gazdagabb bojárok gyermekei tanultak. Magukat tekintették a műveltség hordozóinak, ezért lenézték a magasabb iskolákat nem járt, s a szegény falusi lakossággal sorsközösséget vállaló ferences barátokat. A XVI-XVIII. század folyamán a magyarokon kívül több hullámban a Jézus Társaságának galíciai lengyel tartományából érkeztek ide a misszionáriusok.

A kormányzati segélyakció megindítása végső soron nem a magyar hivatalos tényezők kezdeményezésére történt, hanem Jacquet 1895. júliusi megkeresésére, amelyben a Monarchia romániai diplomáciai missziói révén anyagi támogatást igényelt az intézmény fenntartási költségeire. A püspök kérelmét a bukaresti osztrák-magyar nagykövet és a jászvásári konzul is támogatásukról biztosították. A külügyminisztérium ezután Bánffyhoz fordult, s javasolta, hogy a segélyekhez a magyar kabinet is járuljon hozzá, mivel a papi szeminárium léte a „csángó telepek fenntartása szempontjából fontossággal bír”. A kormányfő illetékességből felkérte a kultuszminisztert, közölje, hogy milyen forrásokat lehetne a papnevelde céljaira csoportosítani. Wlassics válaszában kifejtette, hogy a Vallásalap hazai egyházi célokat szolgál, de pénzügyi nehézségek miatt még eredeti rendeltetésének sem tud megfelelni, emiatt külföldi egyházi intézmények támogatására egyáltalán nem nyújtat fedezetet. Azt javasolta ezért Bánffynak, hogy a kormány az államkincstár rendelkezési alapjából utalja ki a megfelelő anyagi eszközöket, mivel az ügy nem tisztán egyházi célokat szolgál, hanem nemzeti érdekeket is.

A miniszterelnök az akció pénzügyi alapjainak megteremtése céljából nemsokára körlevelet intézett a katolikus érsekekhez és püspökökhöz, melyben támogatásukat kérte a jászvásári papneveldében lévő ifjak magyar nyelvű oktatásához. A felhívásra csakhamar, még ez év decemberére Zalka János győri püspök, Rimely Károly besztercebányai püspök, Lönhart Ferenc erdélyi püspök, Császka György kalocsai érsek, Schuster Constantin váci püspök, Samassa József egri érsek, valamint Dessewffy Sándor csanádi püspök jóvoltából 3650 forint gyűlt össze. Schuster az általa tett 1000 forintos hozzájárulást alapítványi formában kívánta a csángók javára fordítani. Ehhez a mennyiséghez járult még Pados János végrendelete alapján az a 3179 forintot kitevő összeg, amelyre ingó és ingatlan hagyatékának értéke rúgott. Pados végrendeletében a hagyatékát alapítványként - amelynek céljaként a Magyarország határaitól keletre élő fajrokonok támogatását jelölte meg - a Vallás- és Közoktatásügyi tárca kezelésére bízta. A Pados- alapítvány éves kamataiból a moldvai csángók javára is lehetett áldozni. A magyar kormány célja az volt, hogy a támogatás fejében elérje a papi szemináriumban egyes tantárgyak magyar nyelven történő oktatását, esetleg magyarországi tanárok bevonásával. A kormányfő fontosnak ítélte az ügyet, ezért maga is átutalt egy 2000 frankról kiállított csekket a jászvásári intézmény javára, amivel a jászvásári papnevelde magyar államsegélyhez jutott.

A kormányzati támogatás megindulása ellenére, - amely tetemes összeg lévén már biztos mankót jelenthetett a jászvásári szeminárium vezetése számára - a magyar nyelvtanítás kapcsán rendelkezésünkre álló források kissé ellentmondásosnak tűnnek. Balla Gyula Lajos dormánfalvi misszionárius 1896 márciusában kelt tudósításában azt írta, hogy a papneveldében nem oktattak magyarul, míg Wierćinski rektor ezt némiképp cáfoló híreket közölt egy 1896. decemberi levelében. A két állítás önmagában véve nem zárja ki egymást, hiszen nem elképzelhetetlen, hogy a magyar nyelv tanítása éppen a magyar kormány tekintélyes mértékű szubvenciója nyomán indult meg az 1896/1897. évi tanév első szemeszterében. Sajnos azonban az intézmény rektorának beszámolójából nemcsak az nem derül ki, hogy mikor vette kezdetét a magyar nyelv tanítása, hanem az sem, hogy a növendékek heti hány órában tanulták azt. Mindenesetre ez alapján biztos, hogy a magyar kormány szándékaival ellentétben az ottani tanrend csak a nyelvtudás elsajátítását és grammatikai fejlesztését célzó nyelvórákat biztosított a csángó ifjak számára, az egyes tantárgyakat viszont románul tanították. A heti két-három óra a színtiszta csángó falvakból származó magyar anyanyelvű fiatalok számára a román nyelv dominanciája és más idegen nyelvek (elsősorban a latin, illetve a francia, görög, esetleg a német) tanulása mellett éppen csak elegendőnek bizonyulhatott nyelvtudásuk szintjének fenntartására. Mindezek fényében a magyar nyelv az idegen nyelvek kategóriájába soroltatott.

Az intézet növendékei mindenesetre köszönetüket nyilvánították Bánffynak a támogatásért, és abbéli meggyőződésüket fejezték ki, hogy a magyar nyelv tanulása által igyekeznek meghálálni a pénzadományt. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy az intézet lengyel vezetése ab ovo nem zárkózott el magyar jezsuita tanárok fogadása elől. A galíciai jezsuita tartományfőnök ugyanis lehetőséget látott arra, hogy a jezsuiták osztrák-magyar provinciájából egy tanár érkezzen Jászvásárra „a magyar nyelv oktatásának vezetésére”. Wierćinski pedig azt kérte, hogy az esetlegesen rendelkezésére bocsátandó magyar tanerő valamelyik teológiai vagy természettudományi tantárgy előadására legyen képesítve. Ez a kezdeményezés azonban megbukott a jezsuiták Rómában székelő generálisának ellenkezésén, aki különböző okokra: a jezsuiták és ferencesek rivalizálására, a román kormány érzékenységére, valamint a posztra alkalmas, nélkülözhető személyek hiányára hivatkozva mereven elutasította azt.

A moldvai jezsuiták és ferencesek vetélkedése szinte ezzel egy időben kapóra jött a magyar kormánynak. 1897 februárjában kiderült ugyanis, hogy Jacquet függetleníteni kívánja magát a Jászvásáron magukat bebetonozó jezsuitáktól, és kiderült, hogy Kalugarban önálló ferences novíciátust szeretne alapítani. A moldvai püspök emiatt ismét a Monarchia vezetéséhez fordult segítségért. Az esztergomi érsek azt javasolta Bánffynak, hogy a ferences papi novíciátussal összhangban egy olyan kántortanító-képzőt, vagy kántorképzőt kell alakítani, ahol ferences laikus testvéreket tanítanának, mert a ferences papok és kántorok közti együttműködés így könnyebben lenne megvalósítható. Jacquet a támogatásra vonatkozó készség ismeretében részletesen is kifejtette elképzeléseit, s közölte, hogy praktikus megfontolásokból a papi képző, a mellé építendő bentlakás, és a kántorképző helyszínéül Halasfalvát szemelték ki. A magyar kormányfő hamarosan jelezte, hogy kész nagyobb áldozatot hozni a kántorképzővel egybekapcsolt novíciátus létrehozása és működtetése érdekében. A komollyá váló elhatározás egyeztetése érdekében Jacquet 1897 nyarának végén, őszének elején Budapestre utazott, ahol tárgyalás keretében véglegesítették szándékaikat. A találkozón a püspök pontos költségvetéssel állt elő; az első évben tizenkilenc ezer, míg az azt követő időszakban évente tizenhárom ezer frankot igényelt a magyar kormánytól.

Bánffy beleegyezett az intézmények segélyezésébe a püspök által megszabott feltételek mellett, s ennek megfelelően megállapodtak a pénz átutalásának feltételeiről is, mely szerint az évente folyósítandó összeget a magyar kormány az egyházi vezető által megjelölendő római pénzintézet útján fogja utalványoztatni. A korábbiakhoz képest most tekintélyesebb és rendszeresített pénzösszeg folyósítását Bánffy szigorú feltételekhez kötötte: az első tételt képező, s közvetlenül az építkezésre fordítandó hatezer frankot például csak a moldvai püspök által kiállított elismervény fejében adhatta át a jászvásári osztrák-magyar diplomáciai kirendeltség vezetője. Kikötötte, hogy a további részleteket csak az iskola felépülte után fogják folyósítani, s megbízta egyúttal a jászvásári konzult az építkezés menetének, és a halasfalvi oktatási intézmények későbbi működésének folyamatos ellenőrzésével.

A támogatás létrejöttét azonban nem sokkal ezután a kedvezőnek látszó jelek ellenére Goluchowski Agenor külügyminiszter tanácsára Bánffy meghiúsította. Ettől függetlenül a halasfalvi lelkésziskola és kántorképző megvalósítása a Jacquet által elképzelt szisztéma szerint önmagában nem oldotta volna meg a moldvai magyarság égető problémáját, a magyar nyelv intézményesítésének hiányát az egyházi liturgiában, valamint az egyházi- és polgári oktatásban. Ez ugyanis nem szólt többről, mint a magyar nyelv nyelvórák keretében történő tanításáról a halasfalvi ferences papi képzőben és kántoriskolában. A magyar kormányzati támogatás megvalósulása esetén magyar származású ifjakat vettek volna fel az intézménybe, amelynek élére Jacquet tervei szerint Kárpáti Grácián Klézsén szolgáló magyar minorita atya került volna. A szemináriumban heti három órát, a kántorképzőben napi egy órát szenteltek volna a magyar nyelv tanulásának, s mindkét tanintézményben minden nap az egyik iskolai szünetben kötelezően magyarul kellett volna társalogniuk a növendékeknek. „Úgy látszik, hogy ezen pontosan és állandóan szem előtt tartott intézkedésekkel a fiatal papoknak sikerülni fog a magyar nyelvet, melyet tizenkét évi gimnáziumi és teológiai tanulmányaik alatt tanulni és beszélni fognak, könnyen és finomul beszélniük.” – nyilatkozta a püspök.

Ennek bevezetése kétségtelenül létező empátiája mellett érdekében állott, hiszen a kezdetekben a Magyarországról származó pénzsegélyektől nagymértékben függött a nemrég alakult püspökség működőképességének szavatolása, s egyáltalán a ferencesek helyi fölényének biztosítása. Úgy véljük ugyanakkor, hogy még Halasfalva kiválasztása előnytelen volt a magyarság számára, hiszen a település az erősen fogyó északi nyelvsziget peremvidékén helyezkedett el, ahol már igencsak előrehaladott nyelvi asszimilációs állapotok uralkodtak. A Szent László Társulat tagjainak ottjártakor, 1868-ban például a falunak Alfons Schösselbauer személyében németül prédikáló papja volt, majd néhány évtized múltán Barradini atya személyében olasz. Ez a „bábeli zűrzavar” nyilván csak erősítette az asszimilációs tendenciákat. A püspök maga azt vallotta ugyan, hogy a két településen hasonló a magyar nyelvű vallásosság szerepe, a valóság azonban mégis az, hogy Kalugarban és környékén sokkal erősebbnek mutatkozott a magyar identitás. Mindezek ellenére megkockáztathatjuk, hogy a Jacquet által kidolgozott oktatási rendszer megvalósulása mégiscsak jobb következményekkel járt volna annál, mint ami később bekövetkezett.

Dacára annak, hogy a magyar kormány leállította a pénzsegélyek folyósítását, 1897-ben mégis megkezdték működésüket a bentlakással rendelkező intézmények, a novíciátus és a kántorképző. Az elemi iskolából kiválogatott és odavitt csángó gyerekeket a jezsuitákéhoz hasonló szigorú rendben nevelték. I. N. Ciocan Román megyei tanfelügyelőnek az 1903-1904. évi állapotokat tükröző visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a gyerekek nem térhettek haza, még a vakáció idején sem, szüleikkel nem tarthatták a kapcsolatot, s ha azok látogatóba jöttek, csak a papok jelenlétében beszélhettek velük. Emellett idegen személyek is csak a rektor engedélyével látogathatták az intézményt, a viszonylag magas szintű oktatás kizárólag román nyelven folyt, az idegen nyelvek közül a hallgatók a latint, görögöt, franciát, olaszt és a németet tanulták. A szeminárium mellett működő kántorképző is hasonlóképpen bentlakásos volt. A szeminárium rektora olasz, a kántorképző igazgatója német származású volt, a tanszemélyzet többsége a vezetőség mintájára olasz és német papokból tevődött össze. A két intézményben tanulókat román nemzeti szellemben nevelték, ottani tanulmányaik befejeztével olaszországi teológiai főiskolákra kerültek, ahonnan visszatérve Moldvában folytatták a csángók erőszakos asszimilálását. Így alakult Halasfalva a moldvai ferences provincia igazgatási és szellemi központjává, ahol - mint említettük – az oktatási centrum mellett később nyomdát létesítettek. Itt tanultak a XX. század első évtizedeiben a moldvai katolicizmus román eredetét ideológiailag megalapozó csángó származású papok, mint például Iosif Petru Pal (Pál József Péter) pusztinai plébános is.

A friss egyházszervezethez kapcsolódó intézményrendszer felépítése érdekében nélkülözhetetlenné vált, hogy a moldvai püspökség különféle pénzügyi alapokra tegyen szert. A belső erőforrások kiaknázása mellett mindkét papi képző vezetése igyekezett alternatív anyagi forrásokat találni. Kézenfekvőnek tűnt a Jászvásáron jelen lévő osztrák-magyar diplomácia segítségét kérni. A Monarchia képviseletein keresztül egyúttal célszerű volt a moldvai magyar népcsoport kisebbségi érdekeire hivatkozni, hiszen ez záloga lehetett annak, hogy a magyar kormány megkülönböztetett figyelmet fordít majd a kérdésre. A püspök szemszögéből nézve a magyar nyelv – valamilyen szintű – oktatása feltételezte a halasfalvi tanintézmények támogatását, míg a magyar kormány szemszögéből a segély garantálhatta a magyar nyelv tanításának bevezetését. A nagy reményekre feljogosító magyar támogatás elmaradása miatt azonban a belső tartalékok mozgósítása került előtérbe. Balla Gyula leveléből kiderül, hogy a püspökség megkövetelte a bevételek és kiadások precíz rögzítését, amivel a plébániák költségvetése ellenőrizhetővé vált. Az így adódó éves többletet a jászvásári képzőintézetek javára kellett fordítani, a plébánosok nem tarthatták meg azt. A ferences novíciátus oda telepítése okán Halasfalva is különleges helyzetben volt a környező katolikus településekhez képest. Ciocan memoárjából értesülhetünk arról, hogy az egyházi jövedelmek felosztásánál a moldvai klérus figyelembe vette ezt a rendhagyó helyzetet, és - az egyik legnagyobb és állandó bevételt biztosító jövedelemforrást, - az emberi élet fordulójához kötődő papi szolgáltatások köréből: az esketésből és temetésből befolyó összegek egy részét a papneveldének juttatták.

A Bánffy-kormány „moldvai akcióját” a közvélemény egyre erőteljesebb követelései alapozták meg, mivel a csángók kiteljesedő asszimilációja a XIX. század utolsó két évtizedére, a népcsoport teljes beolvadását vetítette előre. Ezt a veszélyt kívánta elhárítani a magyar kormány a moldvai papképzés jellegének orientálásával. Tekintettel arra, hogy a román népiskolai oktatási rendszer a magyar nyelvhasználat megmaradási esélyeit kedvezőtlen irányba terelte, az egyetlen kitörési pont a csángóság identitását jelentősen befolyásoló katolikus egyház maradt. A magyar politikai elit azonban attól félve, hogy a nagymértékű magyar beavatkozás a román vezetés válaszlépéseit válthatja ki a hazai román nemzetiségi oktatás kiterjesztése és Romániából történő szubvencionálása terén, elállt szándékától. A magyar kormány törekvéseiben tehát a reciprocitás úgy jelent meg, mint a magyar nemzeti érdekeket korlátozó elv, míg a magyar társadalom részéről – az „ugyanannyi jogot a csángóknak, mint az erdélyi románoknak” jelszó hangoztatásával - a kölcsönösség betartatása a magyar nemzet létérdekeit szolgáló jogos igényként jelentkezett.

A magyar társadalom azonban nem hallathatta a hangját, nem nyilváníthatott véleményt a „moldvai akcióval” kapcsolatban, mivel az a közvélemény teljes kizárása mellett zajlott. Schlauch Lőrinc Bánffynak a katolikus egyházi főméltóságokhoz írt levelére reagálva felhívta a miniszterelnök figyelmét a Szent László Társulatra, amely elmondása szerint az ő elnöklete alatt jelentős áldozatokat hozott a moldvai csángók megmaradásáért, de lehetőségei igen behatároltak voltak az elérendőnek vélt cél megvalósítására. A nagyváradi püspök felajánlotta Bánffynak, hogy lépjen érintkezésbe az egyesület vezetésével. A miniszterelnök válaszlevelében finoman elutasította a javaslatot, és kinyilvánította, hogy körlevelében az anyagi segítség iránt egyébként is bizalmasnak jelzett kérelmét társadalmi egylethez, s így közvetve a magyar közönséghez nem intézheti. A magyar közvélemény kizárásának fontosságát Bánffy többször is nyomatékosította: így például az egyházfőkhöz írott levelében kérte, hogy kezeljék bizalmasan a közléseit a magyarországi román nemzetiségi mozgalom miatt.

A moldvai csángók „megmentésének” fontosságával a magyar társadalom és kormányzati tényezők is egyaránt tisztában voltak, mégis, mint láttuk, mind az egyházközségek társadalmi úton történő támogatásának fonala, mind a papi képzés kormányzati befolyásolására tett kísérlet nagyjából egy időben szakadt meg. Az előbbi lehetőségeinek korlátozottsága, az utóbbi a politikai szándékok és a magyar nemzet előbbre sorolt törekvései miatt. Véleményünk szerint a dualizmus idején lett volna létjogosultsága annak, hogy a két kisebbség helyzetét párhuzamba állítva vizsgálják meg, és a megfelelő megoldási módozatokat ennek alapján munkálják ki, úgy, hogy az a csángók javát szolgálhassa, de ne járjon együtt a magyarországi románság jogainak csorbításával

Kapcsolódó fájlok: