Adatlapok

Bejelentkezés


Írások

A moldvai magyar ajkú lakosság meghatározása és története

Székely Zoltán szakdolgozatának rövidített, szerkesztett változatát sorozatként közöljük. Bevezetőjében így ír a szerző: „Dolgozatomban a Moldvában élő, magyarul beszélő lakosok világával foglalkozom, különös tekintettel zenei kultúrájukban bekövetkezett változásokra. Kiemelt célom tehát a zenei élet bemutatása [...].”

Bevezetés

Dolgozatomban a Moldvában élő, magyarul beszélő lakosok világával foglalkozom, különös tekintettel zenei kultúrájukban bekövetkezett változásokra. Kiemelt célom tehát a zenei élet bemutatása, de ehhez feltétlenül szükséges a Moldvában élő magyarság és székelység történetét és betelepülését is röviden ismertetni, mely az első fejezet témája.

A moldvai magyar ajkú lakosságot egy rövid nyelvtani, nyelvhasználati leírás keretében mutatom be, amelyet a helyi táncnevekre is rá lehet vetíteni. A nyelvi sajátosságok kérdését úgy tárgyalom, hogy nyelvészeti szempontok alapján nem teszek különbséget a moldvai magyarság és a moldvai székelység között.

A zenei kultúrával legszorosabban talán a helyi tánckultúra függ össze, ezért külön fejezet foglalkozik e – manapság hazánkban is oly népszerű – táncokkal. A zenei változások nyomon követéséhez elsőként a hangszereket igyekszem számba venni és röviden bemutatni, a hangzásvilágot pedig CD-melléklettel kívánom érzékeltetni. A hangszerek kapcsán kitérek a moldvai zenekari felállások különböző típusaira is.

A hangszerek seregszemléjét követően a helybéli zene sajátosságait részletezem. A táncdallamok csoportosítása után belső és külső hatásokat jelölök meg, melyek változást idéztek elő az itteni zenei kultúrában. Bizonyos díszítőmotívumok bemutatásán keresztül azt a különös játékosságot érzékeltetem, melyet a zenei építőkockákkal produkálnak adatközlő és táncházi zenészek. Természetesen a már említett CD-melléklet ehhez a fejezethez is szorosan kapcsolódik, bizonyos részek szemléltetéséhez pedig kottamelléklet is segítséget nyújt. A zenei részhez szervesen kapcsolódó újévköszöntés leírása és a leírások körüli nézetkülönbségek adják a következő fejezet anyagát. Mindennek kapcsán a vita népzenészeket érintő hatását is megvizsgálom.

A dolgozat befejezése rövid összefoglaláson túl a csángó gyűjtőnéven ismert emberek Moldvában élő csoportjának jövőjével, valamint a kutatók, zenészek és szimpatizánsok felelősségével foglalkozik. Mellékletek –CD- és kottamelléklet – segítik a tájékozódást, elsősorban a tánc és a zene világában. Egy térkép és fényképek is színesítik az összeállítást.


I. A moldvai magyar ajkú lakosság meghatározása és története

I. 1. A csángó szó jelentése

Legelsőként magának a csángó szónak a jelentését kell tisztázni. Andrásfalvy Bertalan meghatározása szerint három nagyobb magyar néprajzi csoportot is illethetünk ezzel az elnevezéssel: a hétfalusi-, a gyimesi- és a moldvai csángókat (Andrásfalvy, 1985:115). A szó eredetére vonatkozóan többféle elképzelés is létezik. Abban egyetértés alakult ki, hogy a csángó elnevezés alapvetően gúnynév, amivel leginkább a székelyek illették a Moldvába, vagy Gyimesbe származott magyarokat és székelyeket (Néprajzi Lexikon 1. kötet, 1977:454, Lükő, 2002:25). Az is valószínű, hogy a szó eredete a csángál, azaz ’kószál, csavarog’ szavakból eredhet (Táncos 1997:370).

2004. március 28-án a SYMA Rendezvénycsarnokban lezajlott egy rövid beszélgetés zenetudósok, néprajzkutatók és népzenészek között, melynek témája a magyar elemek jelenléte és tetten érhetősége volt a moldvai magyarság zenéjében. Ezen a beszélgetésen hangzott el Pávai István néprajzkutatótól, hogy ismer olyan gyimesi férfit, aki azt állította, ha valaki csángónak nevezi őt fiatalabb korában, bizony „megmártja benne a bicskáját” (Pávai, SYMA Csarnok, 2004.). Ezzel is csak alátámasztani tudom, hogy a csángó elnevezés nem kimondottan dicsérő kifejezés, legalábbis régen nem számított annak. Napjainkban azonban egész sor szervezet, fesztiválok, programok viselik nevükben ezt a szót, melynek jelentése ezáltal a Kárpátok keleti vonulatainak két oldalán élő magyarok számára is megszelídült.

Mindenesetre jogosnak tűnik az a felvetés, hogy nem sértő-e továbbra is gúnynevükön szólítani az anyaországtól oly távol élő magyar ajkú népesség tagjait, ezért a jelen dolgozat keretei között, a csángó kifejezés mellett szinonimaként igyekszem használni a moldvai magyarok, moldvai székelyek szókapcsolatokat.

I. 2. A csángók története és többrétegűségük okai

A fenti kérdésekről Tánczos Vilmos öt vázlatpont köré fogalmazta véleményét, Hányan vannak a moldvai csángók? című írásában (Tánczos,1997:370-390) Az említett vázlatpontokat kiegészítve szeretnék a csángók történetéről egy rövid összefoglalást adni, melyet a mellékletben megtalálható, Halász Péter által összeállított kronológia egészít ki.

1. Tánczos Vilmos az 1992-es népszámlálás adataira hivatkozva kijelenti, hogy a kilencvenes évek elején, a romániai Moldva tartomány hat megyéjében – ezek: Bacău, Botoşani, Iaşi, Neamţ, Vaslui és Vrancea – közel 250 000 katolikus élt. Ezek az emberek nagy valószínűséggel, zömmel magyar származásúnak mondhatók (Tánczos, 1997:370).
2. Elképzelhető, hogy az ortodox, azaz görögkeleti lakosság egy része is magyar származású. Esetükben a vallás elveszítését a papok hiánya, illetve a bojárok, fejedelmek által gyakorolt ráhatás is eredményezhette. Ezt kevés kutatás támasztja alá, de településnevek, a terület földrajzi névanyaga, a családnévállomány ilyen következtetések levonását is lehetővé teszi (Tánczos, 1997:370). Lükő Gábor az esetleges magyar származásúak ortodox vallásúvá válását azzal magyarázta, hogy Erdélyben nagyobb vallásszabadság volt, ezzel szemben az anyaországban a Habsburg fennhatóság a katolicizmust tette államvallássá. Erdélynek alig volt katolikus lakossága és – mint Lükő hozzáfűzi:
„az udvar unióra bírta az oláhság egy részét. Az egyesült görög katolikus egyház hívei egyszerre kiváltságos helyzetbe kerültek a református magyarsággal szemben: a magyarság ’dicsőséges múltja’ helyében övék volt a jövő. Csodálkozhatunk-e rajta, hogy magukkal ragadták a magyarság egy részét? Mert ha nem, akkor a moldvai magyarokat nem hibáztathatjuk a történtekért. Moldvában a keleti egyháznak nagyobb hatalma volt a lelkek felett, mint a nyugatinak. Magyar ember viszont Ajtony megöletése óta nem lehetett a keleti egyház híve. Aki ’oláh hitre’ tért, az mentehetetlenül oláh is lett mindenestül” (Lükő, 2002:19).

3. Tánczos Vilmos is megemlíti, hogy a csángó elnevezés – bár ezt eddig nem sikerült minden kétséget kizáróan bebizonyítani – a
„’kószál’, ’csavarog’, ’vándorol’, ’elkóborol’ stb. jelentésű csang/csáng ige származéka, eszerint tehát a népcsoport neve világosan utal a csángók költöző, telepes mivoltára.” (Tánczos, 1997:370)

4. Fontos megállapítás, hogy a csángó elnevezés alatt értett etnikum nem egységes. Ennek földrajzi okai is vannak: csángóknak mondott népcsoport él a Gyimesi-szorosban, de Brassó közelében is, Hétfaluban, sőt néha a Bukovinába vándorolt székelyeket is csángónak mondják (Néprajzi Lexikon, 1977:454, Tánczos, 1997:370). A földrajzi okokon túl, e csoportok lényeges megkülönböztető jegyei abból erednek, hogy különböző hullámokban, időszakokban érkeztek ide. Egyes nézetek szerint a Moldvában élő magyarság első rétegét azok az elemek adják, akik a besenyők támadása után nem vándoroltak be a Kárpát-medencébe, hanem a veszély elmúltával visszatértek a magyar őstörténet által ma Etelköznek nevezett területre. Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek csak nehezen tarthatták meg etnikai különállásukat az itt létrejött Kunországban. Árpád-házi királyaink is telepítettek ide magyarokat, sőt önálló püspökséget is létrehoztak (1227. milkói római katolikus kun püspökség), mely alapvetően a pogány kunok megtérítését célozta meg (Domokos, 2001:28).

Lükő Gábor figyelmeztet, hogy bár lehetséges bizonyos számú magyar csoport Etelközben maradása a besenyők támadása után, nem valószínű, hogy ez a csoport az elkövetkezendő pár száz évben gyakran váltakozó nomád fennhatóságok alatt megőrizte volna etnikai különállását. Nyilvánvaló, hogy egy békeidőben letelepedő csoport, így az elképzelések szerint itt maradt magyarság is, birtokba vesz fontos stratégiai pontokat (vízpart, átkelők, dombtetők). Kérdés azonban, hogy a több hullámban érkező, harcos, nomád népek eltűrték-e ezt egy letelepedett, békés népcsoporttól. Ezen a kifogáson túl más adatok is inkább azt támasztják alá, hogy Erdélyből áttelepült magyarokról és székelyekről van szó a csángók esetében:

„A moldvai magyarok és székely csángók beszéde, viselete és gazdasági szerszámai ma is különböznek egymástól, viszont mindegyik megegyezik a vele szomszédos erdélyi magyar, illetve székely nép beszédével, viseletével, technikájával. Hogy csak néhány példát említsünk: a magyarok kétszarvú, a székelyek egyszarvú ekét használnak itt is, ott is; a magyarok nyíltabb magánhangzókat ejtenek a hangsúlytalan szótagokban, mint a székelyek (kёrёszt helyett kereszt, káposzta helyett kápaszta, földön helyett földen) Mindez bajosan volna érthető, ha a csángók kinn szorult, elveszett fiai volnának a honfoglaló magyarságnak” (Lükő, 2002:16).

Éppen ezért Lükő Gábor szerint, magyar nyelvű lakosság Moldvában kb. 600 éve él:
„A Tatros és a Bodza völgyét székelyek, a Moldva és a Beszterce völgyét pedig Szamos-völgyi magyarok szállták meg annak idején” (Lükő, 2002:16).

Az említett eseményeken túl, a helyi római katolikusok létszáma időről-időre felduzzadt, köszönhetően a több hullámban történő vándorlásoknak, melyek közül kiemelkednek:
- a XV. században érkezett husziták csoportja;
- szintén a XV. századtól kezdve, főként csíki, azaz többségükben katolikus székelyek;
- az 1764-es mádéfalvi veszedelmet követő, leginkább a székelységet érintő népmozgás (Lükő, 2002:19-20).
Éppen e többrétegűség miatt lehet elhibázottnak mondani az egységesítő kifejezés (tudniillik csángó) használatát. Ezért van az, hogy egyesek moldvai magyarságot és moldvai székelységet próbálnak megkülönböztetni, mások pedig székelyes csángókat különítenek el a magyaros csángóktól. A Pávai István által említett okokra hivatkozva az elsőként említett meghatározást tartom helyesebbnek.
5. Tánczos Vilmos külön kitér arra is, hogy az asszimilációnak és a kulturális életet érintő változásoknak köszönhetően, a Moldvában élő székelység különállásának tudata mára már kevésbé markáns, következésképp a csángó szó, mint gyűjtőnév használata a magyarságtól és a románságtól való távolság jegyében a székelyek számára is elfogadhatóvá vált. Ettől függetlenül a moldvai székelység kultúrája jól kimutathatóan eltér a moldvai magyarság kultúrájától (Tánczos, 1997:371).

I. 3. A betelepedésről

A magyarság Moldvába történő betelepedésével és az erre vonatkozó elméletekkel kapcsolatosan Benda Kálmán más tényeket és időpontokat is kiemel, ami más megvilágításban helyezi ezt a kérdést. Mint azt Benda Kálmán A moldvai csángómagyarok története című tanulmányában leírja:
„Az első elméletek a múlt század elején jelentek meg, a magyar tudomány ekkor kezdett foglalkozni a moldvai magyarok eredetével. Akkor az volt a vélemény, hogy a kunok leszármazottai. Ebben az időben ugyanis úgy tudták, hogy a kunok és a magyarok testvérnép voltak, nyelvük azonos volt; a kunok is magyarul beszéltek. Amikor a múlt század hetvenes éveiben előkerültek az első kun nyelvemlékek, amiből kiderült, hogy a kunok egy török nyelvet beszéltek, ez az elmélet tarthatatlanná vált” (Benda, 1993:39).

Ahogyan Benda írja, ekkor lépett életbe az a – korábban már általam is említett – elmélet, mely szerint az Etelközben maradt magyarok jelentik a csángó népesség első, legrégebbi rétegét (Benda, 1993:39). Ezen elmélet cáfolatára Benda is hasonló logikai érvelést alkalmaz, mint Lükő Gábor (Lükő, 2002:16), vagyis a nomád népek fennhatósága nem múlhatott el hatás nélkül az itt élőkre nézve, ez pedig annyit tesz, hogy:
„… lehet, hogy a honfoglalás idején maradtak Moldvában magyarok, falvaik azonban az idők viharaiban minden bizonnyal megsemmisültek és elpusztultak. A mai moldvai magyarok ősei nem keletről, hanem nyugatról, a Kárpát-medencéből kerültek mai lakóhelyükre, a magyar honfoglalás után” (Benda, 1993:40).

Lükő Gábor már említett állításával szemben, mely szerint körülbelül hatszáz éve élnek magyarok és székelyek ezen a vidéken (Lükő, 2002:16), Benda szerint az 1241-42-es tatárjárás után IV. Béla
„igyekezett megszervezni az ország védelmét a mongolok visszatérésére számítva” (Benda, 1993:40).

E munka során a Szeret folyó folyásirány szerinti jobb, vagyis nyugati partjára IV. Béla katonai őrhelyeket létesített. Az ide családostul telepített katonák és családjaik
„kiszakadva a nemzet-testből, a magyar fejlődés egészéből, az idegen országban megőrizték azt, ami idebent nálunk a fejlődés következtében eltűnt, módosult, megváltozott” (Benda, 1993:40-41).

A további utánpótlást jelentő hullámokról Benda Lükőhöz hasonlóan a következőket állítja. A második rétege ennek a népességnek a vallási üldöztetés elől idevándorló huszita közösség volt, akik elsősorban Dél-Magyarországról jöttek és Moldva keleti részén telepedtek meg (Benda, 1993:41). Benda azt is kiemeli, hogy a husziták új falvakat, településeket hoztak létre, amelyek elnevezésükben is őrzik a vallás jeles személyiségeit. Erről árulkodik Husz és Jeromosfalva települések elnevezése is. Ez utóbbit egyébként Prágai Jeromosról, a husziták hadvezéréről nevezték el (Benda, 1993:41). Az is szorosan idetartozó információ, hogy a rendkívül művelt husziták hatásának köszönhetően a szellemi központtá emelkedő Tatros városában 1466-ban elkészült az első magyar bibliafordításnak, a Huszita Bibliának egy másolata (Beke, 1988:266 és Benda, 1993:41).
Miként azt Lükő Gáborra hivatkozva már említettem, a későbbi hullámokat zömmel székelyek jelentették, Benda Kálmán azonban Lükő Gáborhoz képest egy századdal későbbre teszi a székelyek bevándorlását. Szerinte a XVI-XVII. században indult meg a székelyek Moldvába áramlása, melynek okaként elsősorban az adófizetés előli menekülést jelöli meg (Benda, 1993:41 és Lükő, 2002:19). Letelepedésük helyszíne Dél-Moldva volt, ahol az itt élő közösségektől elkülönülten, újonnan épített falvakban telepedtek le (Benda, 1993:41). Miként írja:
„A csángó nevet sem vállalják, magukat székelynek nevezik” (Benda, 1993:41).

Lükő Gáborhoz hasonlóan Benda is a Madéfalván bekövetkezett mészárlást követő időre teszi a székelyek Moldvába vándorlásának újabb hullámát. Mindezt kiegészíti azzal, hogy a székelyek egy része Bukovinába települt, ahol 1773-ban Hadik András tábornagy telepítette le őket (Benda, 1993:41). Az itt létrejövő egyik falu ma is a hadvezér nevét viseli: Hadikfalva. A bukovinai székelyek nagy részét a II. világháború alatt Magyarországra, Bácskába telepítették, majd a területen átvonuló szerb csapatok elől Tolnába és Baranyába menekültek (Benda, 1993:41), ahol egy részük a világháborút követő lakosságcserék nyomán üresen maradt sváb és horvát házakba költözhetett (Kóka, 2002:7). Ez a vándorlási folyamat nemcsak a bukovinai székelyek osztályrésze volt, hanem moldvai falvak lakosaié, például Gajcsána-Magyarfalusi embereké is, akik ma Baranya északi részén, Egyházaskozár, Mekényes és Szárász falvakban élnek (Andrásfalvy, 1985:117).
Kósa László és Filep Antal közös munkájukban a madéfalvi veszedelmet megelőző és az azt követő időkből is kiemelnek olyan eseményeket, amelyek megindították elsősorban a székelyek Moldvába áramlását. Ezek a Rákóczi szabadságharc, illetve az 1848-49-es szabadságharc (Kósa-Filep, 1983:148).
Benda érdekes adalékokkal szolgál a magyar népesség arányának változásaihoz is:
„Becsléseink szerint az 1500-as években Moldva lakosságának mintegy 8-10%-a volt magyar, az 1680-as években azonban már csak 6-7000 magyarról tudunk, akik legföljebb 3-4 %-át teszik ki a számban szintén megfogyatkozott románoknak. A XVIII. századi nagy székely kivándorlás ismét megduzzasztja a magyarok számát, a megnövekedett román népességnek is 5-6%-át adják” (Benda, 1993:42).

I. 3. Néhány néprajzi gyűjtéssel kapcsolatos fogalom problematikája

A csángó szó jelentésének tisztázása mellett, az egész néprajztudományt érintő adatközlő kifejezést kell még meghatároznunk. Az adatközlő szó azokra a falusi emberekre vonatkozik, akik autentikusnak tekintett formában közvetítik saját kultúrájuk egy-egy elemét (és ezen keresztül természetesen egészét) a kíváncsiskodó néprajzos számára. A kifejezés, noha pontos, mégis rettentő rideg: az egy-egy gyűjtés (ez sem éppen a legszebb kifejezés) során kialakuló személyes kapcsolatok fontosságának érzékeltetésére teljes mértékben alkalmatlan. Többek közt Kelemen László és Pávai István kiemelte egy beszélgetésen, hogy időszerű lenne más névvel illetni „öregjeinket”, olyannal, melyben sokkal több tisztelet és szeretet érezhető. (Kelemen, Pávai, 2004.)
Hasonló kérdéseket vet fel gyűjtő, gyűjtés szavak problematikája is. Noha rengeteg adat, információ összegyűjtéséről és rendszerezéséről van szó, bizonyos szövegkörnyezetben egyfajta „nagybevásárlás” jelleg érződik ezekből a szavakból, holott a tudás felhalmozásán kívül különös hangsúlyt kap a már említett, beszélgető felek közti személyes kapcsolat, melyet nem fejeznek ki méltóképpen ezek a szavak.


...folytatása következik...

Kapcsolódó fájlok: