Adatlapok

Bejelentkezés


Írások

Az újévköszöntésről és a SYMA Csarnokban történt beszélgetésről

Székely Zoltán szakdolgozatának rövidített, szerkesztett változatát bemutató cikksorozat befejező része.

VI. Az újévköszöntésről és a SYMA Csarnokban történt beszélgetésről

VI. 1. Újévi népszokások – román vagy magyar?

A zenéről szóló fejezetben utaltam egy, ma erdélyesnek ismert táncdallamra, melynek két dallamrésze között dúr-ból moll-ra váltás figyelhető meg. Ez a dallam másutt is megjelenik, Halász Péter kecsketáncnak nevezi, ugyanakkor megjegyzi, hogy erre a dallamra az újévköszöntés egyik népszokásában már nem a kecske (kecskének öltözött alak) táncol, hanem a körülötte levők és maga a tánc megtalálható a hétköznapok mulatságaiban is (Halász, 2002:353). Teszi mindezt A csángók kecskemaszkos játékáról szóló leírásában.
Ez adja az alapot egy rövid kitekintésnek az újév köré kapcsolódó szokások felé. Az alábbiakban idézett leírások a Bákóhoz közeli vagy attól délre eső három településéről, Diószénből, Luizakalugarból és Klézséről származnak, Karácsony Molnár Erika, Csoma Gergyely és Pozsony Ferenc gyűjtéseiről van szó.
Halász Péter Ujváry Zoltánra hivatkozva ugyan leírja, hogy a kecskemaszkos játékok a magyaroknál a farsangi időszakhoz, míg a románoknál a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódnak, de egy bekezdéssel odébb, kifejezetten a moldvai magyarságra utalva megállapítja, hogy
„Moldvában a románok és a magyarok körében egyaránt elterjedt az újesztendő napján való kecskealakoskodás” (Halász, 2002:347).

Ezt Moldvában ma urálásnak nevezik, mely román eredetű szó, az urare fordítása körülbelül „jót kívánni”. A SYMA Rendezvénycsarnok-béli beszélgetésen Kallós Zoltán éppen azt feszegette, hogy a népzenészek és mindenki más, a témával foglalkozó ember felelős a román elnevezések túlsúlyba kerüléséért, holott a legtöbb kifejezésnek megtalálható a magyar megfelelője, s példának éppen az újesztendőhöz kapcsolódó szokások elnevezését, az urálást hozta. A helyszínen Petrás Mária is megerősítette, hogy egyes falvakban hejgetésről beszélnek, ami funkciójában, sőt felépítésében is azonos az urálással (Kallós Zoltán és Petrás Mária nyomán, SYMA Csarnok 2004.). Erről Halász Péter a következőt írja:
„…a XX. század elején még eleven, később már csak emlékeiben lő szokás volt a hejgetés, amelynek ránk maradt szövegtöredékei rendkívül régies elemeket tartalmaznak (Demény 1999.53.). Megvolt ez a szokás a Román környéki csángóknál: Szabófalván, az onnan települt Baluesten, továbbá Jugánban, Buteán és Kelgyeszten. Ez utóbbi helyen napjainkban is jól emlékeznek rá, hogy az év fordulóján csoportosan járó zajkeltő, jókívánság mondókat („hamarább öltöztek vala boskorokkal, mennek a kecskével, a medvével”) hejgetőknek nevezték” (Halász, 2002:348).

A Halász Péter idézetben is megjelenő, medvét, medvealakot szerepeltető felvonulás azért jelentős, mert Karácsony Molnár Erika 1993-as luizikalugari és 2002-es diószéni gyűjtésében is megjelenik, és így megkérdőjeleződik, hogy valóban csak az emlékekben élő szokásról van-e szó.

A szövegek ismertetése előtt kiemelném az urálás általános jellemzőit. Mint az a következőkben látszódni fog, több fős – zömmel fiatalabb fiúkból álló – társaság járt házról-házra, ahol a helyiek a köszöntésre vendéglátással válaszoltak. A szereplők és használt eszközök tekintetében a kecske és a medve majd minden leírásban megjelenik, a hangszerek közül, pedig a dob és a furulya szerepe állandó. A további részletekért először tehát nézzük a Diószénben gyűjtött urálás-leírás összefoglalását.

Itt Habea Bori néni elmondja, hogy a fiatalabb lányok az Ó szép Jézus kezdetű dalt énekelve haladnak a faluban (lásd kottamelléklet), a legények pedig urálóval köszöntik az újesztendőt. Bori néni több felállást is említ az urálók összetételét illetően. Az első elmondás szerint négy-öt fő alkot egy csapatot: egy szövegmondó, egy furulyás, egy dobos és egy, aki ostort pattogtat. Bori néni a kecskealakot a következő szereplőkkel párosítja össze: kecskepásztor, cigány, néha cigánka (vagyis cigányasszony vagy leány – de ilyenkor nincs kecske), török és zsidó. Itt akár kész (újabban vásárolt) jelmezek és hangszerek (dob, szájharmonika), valamint más zajkeltő eszközök (csengettyű, botra kötött disznóhólyag, benne kukoricaszemmel, és csokánkával, azaz fakalapáccsal ütött vasvödör) is megtalálhatók. A szereplők némelyike beszél vagy táncol, itt tehát nincs kijelölt szövegmondó. Egy harmadik felállás is körvonalazódik Bori néni mesélésében:

„HB: Ment a medve, valamelyik vitte a kötelét, mint a kecskének is.
(…) Se dob, se sültü ha volt, valamelyik csak dobbal is, s egy urált” (részlet Karácsony Molnár Erika 2002-es diószéni gyűjtéséből).

Két luizikalugari gyűjtés (Csoma Gergely:1992. és Karácsony Molnár Erika: 1993) közül a rövidebb terjedelmű változatot közlöm:

„Jóestét kívánok a házigazdának
S a házigazda asszonyának, minden barátyának!
Eljöttünk ebbe az esztendőbe,
Megkaptuk csendességbe,
Jó egészségbe,
Az Istennek nevibe,
Bíztassátok jó legények!
Hejj!...
Azt parancsolta az úrgazda
Az úrgazdánénak.
Tizenkét pár ökröt béfogtak,
Szántani elindultak
A nagy vőlgy oldalába.
Elszántották, elformázták, bévették,
Három hóra, három hétre.
Elmentek, megjárták a búzát,
Búza arasztékval
Levettek egy marékval
S hazafelé elindultak,
Hazaértek, főltették az asztalra
Kivilágosítták a házat.
Bíztassátok jó legények!
Hejj!...
Elindultak, hogy arassák le a búzát,
Learatták, felrakták a szekérbe
Hazafele elindultak
Elvitték a malomba
Megőrölték, megcsánták
Elvágták háromba,
Edzset az uratoroknak
Edzst a gazdának
S edzset az újgazdának.
Bíztassátok jó legények!
Hejj!...
Isten tarcsa meg a házigazdát!”
(Csoma, 2000:98)

A következőkben Lőrinc Györgyné Hodorog Luca néni hejgetés-leírását közlöm Pozsony Ferenc gyűjtése alapján. Előrebocsátom, hogy Halász Péter felhívja olvasói figyelmét, hogy Hodorog Luca néni nem tesz különbséget urálás és hejgetés között, azokat szinonim kifejezésekként értelmezi (Halász, 2002:348, a pontos idézetet lásd alább).

„Újesztendőben járnak hejgetni. Az idősebbek mondják így, az éfiak járnak harmincegyedikén és elsejin. Nálunk Klézsében úgy hejgetnek, hogy a legények összebeszélnek 15-20-an, előtte két hétvel fogtak készülni. Kerestek harangokot, csengettyűköt. Fogtak faragni fából, úgy mondták kecskét. Csántak fából egy kecskefejet, s annak szarvakat tettek, berbécsszarvat, s akkor azt egy hosszú boton tartotta. Lepedővel béborította a fejit, hogy ne máj látszodjék. Osztán kötöznek sok gyöngyöt. A szarvak elé tettek tükröt. A gyöngyököt úgy felrakták, hogy a feje nem látszott, hogy fa. Békerítették szépen. Tükröt raktak riva, hogy szépen ragyogjon éjjel, lámpavilágnál, s az ablaknál. Mikor hejgettek, akkor az ablaknál mozgatta, táncoltatta. A másik medvének készült fel. Kifordítnak egy ujjas kozsókot, azt a nagy bundát úgy. S akkor varrtak rongyokot: feketét, szürkét. S akkor annak varrtak, csántak medfejet jó bőrből, s ullanokval mentek.
Csántak bikát es. És egy kártyát béfenekeltek, s tettek beléje lószőrt, a ló farkából. A kártyát békötték bőrrel, kilikasztották, s azon áthúzták a lószőrin. S az mörrögött úgy, hogy mörr-mörr-mörr. Az vót a bika.

S akkor csántak, úgy mondták, ekécskét. Faragtak fát. Annak csántak két-három hajtást. Vesszőből. Kifúrták, kifehérítették szépen. Megtekerték piros papírval, ződvel, kékvel. S rivája tettek gyöngyököt. Liányoktól esszeszedték e gyöngyököt, s elől tették az ekének a homlokára a tükröt, a sok gyöngyököt. Alól tettek riva kicsi csengetyücskét, s rázták, s uráltak vele. Az ablakon bémutatták.
- Nem szántottak vele?
- Nem, met kicsi vót. Kezikben hordozták, csak rázták az ablaknál, mikor uráltak. Vótak még harangok, úgy 20-25. Dob es vót, s azt verte a dobos. Annak es vót egy hangverése. Nem úgy verték, mint most. Vót akkor még a szültüs. Akkor vót egy, ki mondta a hejgetést. Jó hosszú hejgetéseket mondtak. Az ember vót mit hallgasson. Nem mondták ezt magyarul, oláhul mondták. De azét mindenki magyarul beszélgetett.
- A faluban hány csoport volt, mennyien vettek részt benne?
- Több csoport es vót. Egyben vótak 10-20-25-en, mennyien barátok vótak. Leányos házakhoz mentek, a szeretejeikhez, jó rokonikhoz. Mikor uráltak ott künn, a hejgető mondta a hejgetést, hítták bé benn. Ott táncoltak, diót adtak nekiek, kalácsot, bort. Táncoltak s vigadtak. Odamentek a szomszéd liányok es. Táncoltak egy félórát, s mentek más házhoz. Reggelig jártak, másnap délig es mentek újesztendő napján. Úgy tizenkét óráig.
- Az ostorokkal, harangokkal, bikával hogy uráltak?
- A hégető odament az ablakhoz, s békiáltott, szabad-e hégetni? Ha a gazda mondta: szabad, mind mentek oda. Előre rittyentettek az ostorokval, megrázták a harangokot es, a bika mörrögött, s kezdték meg a hejgetést.
Mikor a hejgető végezte a versit, fújták a kecskést szültüvel, s táncolva mentek bé. S ott benn táncoltak, ittak-ettek. Mikor végeztek, mentek más házhoz. Ez vót” (Pozsony, 1994:239-240).

Lehetséges, hogy a különféle elemek és elnevezések (urálás és hejgetés) – épp a hasonló funkció miatt – összekeverednek (lásd lejjebb).
Halász Péter kijelenti, hogy az urálás és a hejgetés nem azonos fogalmak, s bár valamikor mindkettő egymás mellett létezhetett, mára gyakorlatilag csak az urálás maradt meg:

„Valószínű, hogy a Bákótól délre eső csángó falvakban is megvolt valamikor a hejgetés szokása, de ma már legföljebb a románból átvett, és az esetek túlnyomó többségében román szöveggel előadott urálást értik rajta. Erre jó példa a klézsei Lőrinc Györgyné esete, aki szépen elmondja az újesztendei kecskével, plugusor elemekkel járó urálás népszokását, és hol urálásként, hol pedig hejgetésként beszél róla (Pozsony 1994.239).

Faragó József (1996.58) egyértelműen kimutatta, hogy a hejgetés és az urálás korántsem tekinthető azonos tartalmú népszokás különböző megnevezésének. A hejgetés ugyanis ”archaikus, magyar nyelvű újévköszöntő” volt, melynek gyakorlata ”legalább egy évszázada megszűnt”, ezzel szemben az urálást a csángók a moldvai román folklórból (pluguşor = ekécske) vették át. Kezdetben magyarra fordított szöveggel mondták, de napjainkban már a magyarul beszélő falvakban is szinte csak románul ismerik. „Nyilvánvaló – állapítja meg Faragó József –, hogy a hejgetés meg az urálás a moldvai magyar folklórban az újévköszöntés két, azonos funkciójú, de tipológiailag önálló-különálló műfaja, és mindössze annyi kapcsolatuk van egymással, hogy a hejgetést az urálás váltotta fel” (Halász, 2002:348-349).

Mint az ismertetett urálószövegekből és leírásokból kitűnik, nem egészen egyforma szokásokkal találkozhatunk a különböző falvakban. A Habea Bori néni által adott leírások alapján pedig megkockáztatható a kijelentés, hogy a nem egyértelmű részek jelenléte a hasonló funkciójú szokások keveredéséből származhat.
A hejgetés etimológiai vizsgálatával is foglalkozik Demény István Pál. Teszi ezt a szabófalvi hejgetés kapcsán. Szabófalva az északi csángók települése, vagyis az innen származó szöveg nem tartozhat szorosan e dolgozat témaköréhez, az elnevezés szempontból ellenben érdekes adalékkal szolgál. Demény feltételezése szerint:

„A sámánének (egyik?) régi magyar neve a hejgetés~hajgatás volt. Pontosabban: a táltosok mágikus-rituális énekei közül legalábbis egyfajtát hejgetésnek (hajgatásnak) neveztek” (Demény, 1994:135).

Az elmélet igazolásához a haj és huj szavak eredetéről és nyelvrokonainknál megtalálható, hasonló hangalakú szavakról és kiáltásokról közöl alapos ismertetőt (Demény, 1994:135-150).
Összességében az újévköszöntésről elmondható, hogy nincs teljes egyetértés a ma használatos kifejezések jelentése és eredete körül. Az bizonyosnak tűnik, hogy a hajdan különállónak tekinthető szokások felépítése és eszközei nagymértékben idomultak egymáshoz, vagyis egy kevert eredetű és struktúrájú hagyományról van szó.

Mindezeknek fényében elgondolkodtató, hogy mi is a teendője egy jószándékú zenésznek, ha az újesztendő köré kapcsolódó szokások zenei anyagát vizsgálgatva azokról beszél. Használja-e, akár tévesen is, a magyarra fordított urálószövegekre és azok zenei kíséretére a hejgetés kifejezést, avagy mondjon inkább urálást, hogy ott motoszkáljon fejében a gondolat, miszerint létező magyar kifejezés helyett a román változatot használja…

VI. 2. Zenészek és néprajzkutatók értékmentő szerepe és felelőssége

A megnevezés kérdése kapcsán visszautalnék a SYMA Rendezvénycsarnokban lezajlott beszélgetésre, ahol ez a felvetés (tudniillik a magyar kifejezések előnyben részesítése) – nemcsak az újévhez kapcsolódó köszöntőket illetően – Kallós Zoltán szájából elhangzott. Az itteni beszélgetésnek alapvető célja az volt, hogy a táncházi zenészek és a népzenekutatók, néprajztudósok között meginduljon egyfajta kommunikáció, mely mindkét fél munkáját nagyban segítené.

A cél nemes, a példa követendő, mégis legyen szabad némi kritikát megfogalmaznom a délutánnal kapcsolatban. A beszélgetésnek adott cím – hogy tudniillik Mi a magyar a moldvai csángók zenéjében? – enyhén provokatív volt, ami vélhetően – a jelenlevő érdeklődők és „érintettek” nagy számát figyelembe véve – célt ért. A meghívott néprajzosok, népzenekutatók hozzáértését nem tisztem kritizálni, arra azonban mindenképpen felhívnám a figyelmet, hogy a moldvai hagyományokkal – s így zenével is – általában periférikusan foglalkoznak a kutatók. Ezen változtathat az, ha a helybéliek zenei és zenéhez kapcsolódó szokásait központi kérdésként kezelő zenészek elmondhatják észrevételeiket, megérzéseiket.
Hogy ezt a tájegységet például Kallós Zoltán szemszögéből nézve peremhelyzetűnek nevezem, azzal tudnám alátámasztani, hogy bár rengeteg gyűjtést végzett, és értékmentő szerepe Moldva néprajzát tekintve is vitathatatlan, máshol is rengeteg „utolsó pillanatos” feladat, tennivaló akad, ami ezeknek az anyagoknak alapos feldolgozását, elemzését eddig nem tette lehetővé. Ezen a ponton pedig lehetőséget kellene, kellett volna adni a témát prioritásként kezelő néprajzkutatóknak is a hozzászólásra – gondolok itt elsősorban Halász Péterre vagy akár Csoma Gergelyre.

Ezzel talán elkerülhető lett volna, hogy lépten-nyomon két tézishez érjen a beszélgetés: az egyik, miszerint a moldvai zenei világnak inkább az énekes része tekinthető magyarnak, a hangszeres inkább balkániasnak, főleg románosnak. A másik rendszeres végállomás Mezőség, vagy Szék, esetleg Kalotaszeg muzsikája volt, amelyről érdekes és értékes kitételeket hallottunk, ily módon szélesítve zenei tudásunkat, szervesen azonban mégsem kapcsolódott a témához. Több résztvevő fogalmazta meg azon érzését, hogy a Moldva periférikus kezeléséből fakadó bizonytalanság kényszeríthette a beszélgetést többször Erdélyország jól ismert területeire, amihez viszont a beszélgetőpartnernek tekintett csángó zenekarok képviselői nem tudtak érdemben hozzászólni.

A széleskörűvé tételnek azért lett volna jelentősége, mert itt nem egymás ellenében dolgozókról van szó, hanem emberek kis létszámú, talán csoportnak sem igazán nevezhető halmazáról, akiknek szeme előtt viszont nagyon is egy cél lebeg: a Moldvában megtalálható, magyarul beszélt, beszélő lakosság néprajzának vagy néprajzuk egy-egy kiemelt szeletének minél alaposabb megismerése.
Az első alkalom tanulságait a következő alkalomra már akár hasznosítani is lehet, ehhez pedig minden volt és leendő résztvevőben tudatosítani kell a közös célt és az egymást segítő közös munkálkodás hatékonyságát.

Befejezés

Láttuk, hogy korunk felgyorsult világa e jelen pillanatban elmaradottnak elkönyvelt területet és annak kulturális, ezen belül pedig zenei életét sem hagyta érintetlenül. A körülmények hatására a nyelv és a hangszerek is változnak, formálódnak, a hangszerek mellett pedig természetesen a dallamvilág is fokozatosan átalakul. Több kölcsönhatásra is láttunk példát: helyiek egymásra hatásán túl, a városi kultúrával és az anyaországiakkal való találkozás is változásokat indított el.

Azt is megfigyelhettük, hogy a szokások terén is folyamatos változás zajlik és rendkívül nehéz szétválasztani az egymás mellett élő magyarság és románság által hordozott kulturális értékeket. Ennél a roppant összetett és néhol a lehetetlen határát súroló feladatnál talán fontosabb és szerencsére kivitelezhetőbb is a régies motívumok elválasztása az új stílusú, gyakran értéktelen elemek beáramlásától.

A hagyományok bizonyíthatóan régies formáinak megőrzésének fontossága pedig abban rejlik, hogy visszatanulhatóvá válnak ezek az emlékek. A napjainkig feltárt értékeket „épségben” és minél teljesebb terjedelmében át kell majd adni azoknak a csángó fiataloknak, akik számára újra előtérbe kerül a saját múltjukkal való alapos foglalkozás. Érthető, hogy a ma élő fiatalok figyelme leginkább a világgal való lépéstartásra összpontosul. Amit ők ma mellékesnek tartanak, azok esetleg gyűjtések nélkül elvesznének, így pedig 15-20 év múlva nem lehetne „visszaszolgáltatni” ezeket az értékeket „jogos tulajdonosaiknak”.

Hogy a megindult változások merre és meddig viszik a Moldvában élő és jelenleg is magyarul beszélő népességet, erre nézve Halász Péter több lehetőséget is felvázol. Előbb elméleti szinten:

„Őrizzék-e mindenáron elzártságukat, hogy minél tovább gyönyörködhessünk régi dalaikban, hallgathassuk egykori kódexeink nyelvén szóló beszédüket, gyűjthessük népéletüknek a néprajztudomány számára értékes ismeretanyagát? Avagy követeljük számukra az európai szintű kisebbségi jogokat, az anyanyelvi misézés és oktatás lehetőségét, ami azonban az ősi műveltség elvesztésével járna? Netán egyengessük Erdély felé vezető útjaikat, hogy ott tanulva, dolgozva, házasodva néhány esztendő alatt behozzák több évszázados elmaradásukat, hogy csángóként elveszve, de magyarként megmaradva éljenek tovább, erősítve az erdélyi magyarságot? Vagy azokkal értsünk egyet, akik a moldvai csángók Magyarországra telepítésében látják a megoldást?” (Halász, 2002:14-15)

Ezek a feltett kérdések nyilvánvalóan nem valóságosak, a moldvai magyarok és székelyek saját akarattal és – a térséget is mind jobban elérő globalizációnak köszönhetően – egyre több információval és lehetőséggel is rendelkeznek, vagyis nem belátásunk szerint és nekünk, anyaországiaknak kell dönteni a lehetséges jövőt illetően, hanem megfelelő tájékoztatás és tapasztalatátadás után rájuk, moldvaiakra kell bízni a döntést.
Halász Péter elsőként az elrománosodás lehetőségét boncolgatja. Eszerint az identitás meghatározása vallás alapján történik majd az itteni, általunk magyarnak tekintett emberek számára. Ez már ma is gyakori esetnek számít a magyarul már kevéssé, vagy egyáltalán nem beszélők, de római katolikus vallást gyakorlók körében. Ez inkább a falvak lakóinak sorsa, a városokban a vegyes házasságok és a kevésbé szoros vallási kötöttségek az asszimilációt végzetesen felgyorsítják.

Egy másik lehetőség a magyar nyelvet beszélők közösségét érinti. Az ilyen településeken, a gyermekek még formális csatornák híján is idővel megtanulnak bizonyos szinten magyarul, akár felnőttektől, akár idősebb barátaiktól. Ez tehát az anyanyelv elvesztésének folyamatát valamelyest lelassítja, csakúgy, mint a magyar nyelv viszonylagos felértékelődése Moldvában, mely az utóbbi időben ezt a területet érintő megnövekedett figyelemnek és érdeklődésnek köszönhető.
A harmadik út a csángók számára az Erdélyben való tanulás, amely némiképp eredményesebbnek tűnik az utóbbi évek tapasztalata alapján, mintha Magyarországon végeznék tanulmányaikat – állítja Halász. Bár az Erdélyben képesítést szerzett csángók közül sem sokan térnek vissza szülőföldjükre, vélhetően az utánuk érkező földijeikkel szemben kevésbé viselkednek majd előítéletesen, és magyar anyanyelvük és a hozzá kapcsolódó identitástudat erősítheti minden erdélyi magyar öntudatát. Halász Péter szerint ezek a fiatalok jelentik az eddig sosem létezett csángó értelmiség alapját, csíráját. És tényleg: a Moldva néven ismert területen élő, magyarul beszélő lakosságnak sosem volt igazi, természetesen létrejött társadalmuk. Annak idején nemesség sem igen alakult ki, a későbbiekben polgárságról sem lehetett beszélni, és az elmúlt időkig az értelmiségi réteg létrejöttére sem mutatkozott sok esély (Halász, 2002:13-17).

Ha még sokáig – nem pejoratív értelemben – csángóként szeretnénk ezekre az emberekre gondolni, a megoldás véleményem szerint az összetartozás érzésének megerősítése lehet. Tudatosítani kell ezekben az emberekben, hogy egyedül ők rendelkeznek olyan értékekkel, ők tudnak olyasmit, amire az anyaországnak feltétlenül, de talán az egész világnak is, mindenekelőtt azonban saját maguknak szükségük van, és amely értékeket és tudást érdemes ápolni, megőrizni és továbbadni. Ehhez pedig első lépcsőfokként a magunk háza táján kellene rendet teremteni, értem ezalatt a kutatók, zenészek és szimpatizánsok összefogását. Az ő összetartozás érzésük megerősítése után együtt talán hatékonyabban tudnak majd lépni a moldvai magyar ajkú lakosság megmaradásáért és felzárkózásáért.


Bibliográfia:

Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Néptáncosok könyvtára sorozat. Múzsák Közművelődési Kiadó, 1985: Budapest
Balogh Sándor: Bevezetés. In: Balogh S. (szerk.): Moldvai hangszeres dallamok. Etnofon Kiadó, 2001: Budapest
Bálint Zsolt: A moldvai csángók hangszeres zenéje. In: TÉKA. A csángó magyarokról. Almássy téri Szabadidőközpont, 1993: Budapest
Beke György: Csángó passió. Európa Könyvkiadó, 1988: Budapest
Benda Kálmán: A moldvai csángómagyarok története. In: Halász Péter (szerk.): „Megfog vala apám szokcor kezemtül…” – Tanulmányok Domokos Pál Péter emlékére. Lakatos Demeter Egyesület, 1993: Budapest
Borza Lucia: Szójegyzék. In: Román Nyelvkönyv. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997: Budapest
Csoma Gergely: Varázslások és gyógyítások a moldvai csángómagyaroknál. Kráter Kiadó, 2000: Pomáz
Demény István Pál: A hejgetés meg a sámánének. In: Néprajzi látóhatár. III. évfolyam, 1994. 1-2. szám, 135-150. oldal
Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Fekete Sas Kiadó, 2001: Budapest
Halász Péter: Bokrétába kötögetem vala. A moldvai magyarok néprajzához. Európai Folklór Intézet, 2002: Budapest
Katona Imre: Átmeneti formák a folklór és a hivatásos művészet között. In: Voigt Vilmos (szerk.): A magyar folklór. Osiris Kiadó, 1998: Budapest
Kobzos Kiss Tamás: A kobozról. In: Balogh S. (szerk): Moldvai hangszeres dallamok. Etnofon Kiadó, 2001: Budapest
Kóka Rozália: Hadikfalvi betlehemes. Fekete Sas Kiadó, 2002: Budapest
Kósa László-Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, 1975: Budapest
Leviţchi, Leon: Dicţionar Român-Englez. Editura 100+1 Gramar, 2003: Bucareşti
Lükő Gábor: A moldvai csángók. Táton Kiadó, 2002: Budapest
Martin György (szerk.): Magyar néptánchagyományok. Planétás Kiadó, 1995: Budapest
Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. In: TÉKA. A csángó magyarokról. Almássy téri Szabadidőközpont, 1993: Budapest
Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. Akadémiai Kiadó, 1977: Budapest
Pávai István: Az erdélyi és a moldvai magyarság népi tánczenéje. Teleki László Alapítvány, 1993: Budapest
Pávai István: Sajátos szempontok az erdélyi hangszeres népi harmónia vizsgálatában. In: Virágvölgyi Márta - Pávai István(szerk.): A magyar népi tánczene. Planétás Kiadó, 2000: Budapest
Pesovár Ernő: A körverbunk szerkezeti felépítése. In: Martin Gy. (szerk.): Magyar néptánchagyományok. Planétás Kiadó, 1995: Budapest
Piro Krisztina: A moldvai csángó nyelvjárásról és az északi csángó archaikus imák szókészletéről. In: Harangozó Imre (szerk.): „Ott hul éltek vala a magyarok…” – Válogatás az észak-moldvai magyarság népi emlékezetének kincsestárából. Ipolyi Arnold Népfőiskola, 2001: Újkígyós
Pozsony Ferenc: Szeret vize martján. 1994: Kolozsvár
Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyományban. Planétás Kiadó, 1998: Budapest
Seres András – Szabó Csaba: Csángómagyar Daloskönyv. Moldva 1972-1988. Héttorony Könyvkiadó, 1989:Budapest
Tánczos Vilmos: Hányan vannak a moldvai csángók? In: Magyar Kisebbség. Új f. III, 1997. 1-2 sz. 370-390.
Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások. Planétás Kiadó, 1997: Budapest
Tótfalusi István: Magyar szótörténeti szótár. Anno, 2001: Budapest
Zoltán Eszter: A moldvai csángók táncairól ma. In: Balogh S. (szerk.): Moldvai hangszeres dallamok. Etnofon Kiadó, 2001: Budapest

Kapcsolódó fájlok: