Adatlapok

Bejelentkezés


Írások

Hátrányban – A varsói táncháztól a moldvai csángókig

Interjú Agnieszka Barszczewska lengyelországi csángókutatóval, aki 1981-ben született Varsóban. A varsói egyetem hungarológiai tanszékén szerzett 2004-ben egyetemi diplomát. A csángók és a ruszinok identitásáról szóló doktori disszertációját 2008 októberében védte meg a Lengyel Tudományos Akadémia Történeti Intézetében.

– Október végén védte meg a Lengyel Tudományos Akadémia Történeti Intézetében a doktori dolgozatát, amelyet részben a moldvai csángók identitásának alakulásáról írt. Hogyan talált rá a témára?

– Tulajdonképpen véletlenszerűen. Zeneiskolát végeztem, és mindig nagyon érdekelt a népzene. Egyetemi tanulmányaim során két évet töltöttem ösztöndíjasként Budapesten, eljutottam a Marcibányi téri táncházba, és a zenén, a táncon keresztül fedeztem fel a moldvai csángókat. Nagyon megtetszett a népi kultúrájuk, és a táncházba járó emberekkel beszélgetve egyre többet tudtam meg róluk.

– Varsóban is lehet magyar táncházba járni?

– Létezett valamikor magyar táncház, de nem tudom, hogy még működik-e. Ennek azonban más volt a hangulata, mint a budapestinek, nagyon ritkán volt élő zene.

– De hogyan jutott el a táncháztól a csángók identitásának kutatásáig?

– Magyar szakon végeztem a varsói egyetemen, és választhattam, hogy irodalmi, nyelvészeti vagy történelmi témáról írok záródolgozatot. Én arról írtam, hogy miként alakult az erdélyi magyar kisebbség helyzete a Ceauşescu-diktatúra idején. Aztán doktorátusra már a Lengyel Tudományos Akadémia Történeti Intézetébe iratkoztam be.

– Pontosan mi volt a témája a doktori dolgozatának?

– A moldvai csángók és a kárpátaljai ruszinok identitástudatát vizsgáltam. Mindkét népcsoportot nehéz besorolni, hiszen nem váltak nemzetté. Rendkívül érdekes tudományos feladat annak a megvizsgálása, hogy milyen tudattal rendelkeznek, milyen tényezők hatottak a tudatuk alakulására. Interdiszciplináris kutatásokkal próbáltam meghatározni az identitásuk legfontosabb elemeit. Összehasonlítottam a moldvai csángókat a kárpátaljai ruszinokkal. Egyrészt azért, mert a két csoport története bizonyos mértékig összekapcsolódik a magyar történelemmel, másrészt mindkét csoport helyzete vitatott.

– Volt-e valami felfedezése a témával kapcsolatban? Sikerült-e a téma olyan vonatkozásait megismerni, amelyeket korábban mások nem találtak meg?

– Nagy felfedezéseket nem sikerült tennem. A legtöbb megállapításomról már esett szó a szakirodalomban. Talán csak kiegészítik mindazt, ami korábban is ismert volt. Talán az a legnagyobb értéke a dolgozatomnak, hogy egy sor olyan dokumentumot használtam fel a megírásához, amelyeket még nem dolgoztak fel a kutatók. Ezért azt tervezem, hogy az öszszegyűjtött dokumentumokat is publikálom.

– Mely kornak a csángó identitása képezte a kutatása tárgyát?

– Az 1861-től 1947-ig terjedő időszakot vizsgáltam, és azt próbáltam kideríteni, hogy nemzeti irányba fejlődött-e a csoport identitása, vagy megmaradt a lokális identitás szintjén. Nem lehet azt mondani, hogy a csángók ebben a korban valamely nemzet részeként képzelték volna el magukat. A magyar papokon keresztül eljutott hozzájuk is a magyar nemzeti gondolat némelyik eleme, de ez nem honosodott meg. Számukra a vallási szint volt fontos, de a falvakon élő csángók identitása lokális szinten maradt. Inkább azzal foglalkoztak, hogy én az egyik faluból származom, a másik viszont a másikból. Értem, mit beszél, de ő már más.

– Van szakértője ennek a kérdésnek a Lengyel Tudományos Akadémia intézetében? Egyáltalán volt, aki hasznos tanácsokat tudott adni a dolgozat megírásához?

– Elméleti kérdésekben természetesen tudtak segíteni. Például abban, hogy mi a nemzet, nemzetállam, az etnikai csoport, és a nemzetközi politikai események hogyan befolyásolták a térség történetét. Kimondottan a csángókról azonban még senki nem írt tudományos dolgozatot Lengyelországban. Az enyém az első. Nagy segítséget kaptam viszont Pozsony Ferenc kolozsvári néprajzkutatótól és Meinolf Arens német történésztől.

– A csángóknak a történelem során elég sok lengyelországi papjuk volt. Lengyel forrásokat is felhasznált a kutatásaiban?

– A lengyel papok moldvai szolgálata a korábbi időszakra volt jellemző. A varsói jezsuita levéltárban vannak csángó tárgyú dokumentumok, és nem kizárt, hogy ezek kutatásának is nekivágok a közeljövőben.

– Milyen nyelveket kell egy kutatónak beszélnie ahhoz, hogy megfelelően tanulmányozhassa a csángókérdést?

– Attól függ, hogy milyen időszakról beszélünk. Ha a középkort akarjuk kutatni, a latin nyelv ismerete nélkülözhetetlen. De a magyar, a román, az olasz és a lengyel nyelv ismerete is hasznos lehet a csángókkal kapcsolatos kutatásban. A lengyel nyelv egyébként nemcsak a papok révén jött Moldvába. A moldvai városokban sok lengyel lakott. Találtam néhány általuk írt jelentést az akkori helyzetről. Az olasz és a francia, valamint a német nyelv is fontos, mert a iaşi-i püspökök közül többen is olasz vagy francia anyanyelvűek voltak, a bukaresti érseki székben pedig német anyanyelvűek is ültek. Minél több nyelvet ismer az ember, annál sokrétűbb ismeretet gyűjthet össze.

– Ezeket a nyelveket mind beszéli. Hogyan sikerült ennyi nyelvet megtanulnia?

– Általános iskolában egyáltalán nem szerettem az angolórákat. A középiskolában viszont rá kellett állnom a nyelvtanulásra. Akkor angolt és németet tanultam, de emellett belekezdtem a francia nyelv tanulásába is. Aztán egyszer meghallottam a magyart, és azonnal beleszerettem. Az egyetemen annak ellenére választottam a magyar szakot, hogy mindenki le akart beszélni. Azt mondták, ennek nincsen jövője, nincs mihez kezdeni a magyar szakos diplomával Lengyelországban. Románul akkor tanultam meg, amikor az egyetemi záródolgozatomat írtam. Szerettem volna tárgyilagos lenni, és szükség volt a román források megértésére. Aztán amikor kimentem Rómába kutatni, olaszul is meg kellett tanulnom. Még diákkoromban felfedeztem, nagyon jó dolog, ha az ember elmegy valahová, és ott a helyiek nyelvén tud megszólalni. Az emberek mindjárt megnyílnak előtte.

– Bánja-e, hogy annak idején nem valamelyik világnyelv, hanem a magyar felé fordult?

– Egyáltalán nem. A magyar szerintem az egyik legszebb nyelv a világon. Amikor ezt választottam, még nem tudtam, hogy a tudományos pálya felé fordulok. Akkor maga a nyelv, a kultúra, a táncház vonzott. De most úgy tűnik, a fordításban is vannak lehetőségek. Most kaptam megbízást egy könyv lefordítására. Erről azonban egyelőre nem beszélnék.

– A lengyel és a magyar történelemnek sok kapcsolódása van, amelyek eléggé beleivódtak a két nép tudatába.

– Így van. Még mindig él az a mondás, hogy „lengyel, magyar, két jó barát”. Nem tudom pontosan, min alapult ez a lengyel–magyar barátság, de bizonyára fontos tényezője, hogy hosszú időn keresztül közös határunk volt, és a lengyel–magyar történelemben a szepességi zálogtól eltekintve nem voltak problémás ügyek. Noha a második világháborúban más-más oldalon álltunk, és a németek által megszállt Varsóban magyar katonák is voltak, de még nagytatám is arra emlékszik, hogy a magyar katonák jól bántak a lengyel gyerekekkel, adtak nekik csokoládét. Ez a barátság annyira beivódott az emberek tudatába, hogy még a háborús szembenállást is felülírta.

– A szepességi zálogot említette. Erről mit kell tudni?

– Valamikor a középkorban a Szepességben 13 várost zálogba adtak a magyar királyok a lengyeleknek. Ezek a városok csak akkor kerülhettek vissza Magyarországhoz, ha a magyarok visszaadták a lengyel királytól kölcsönbe kapott pénzösszeget – de az egész történet abszurd, mert ezek ma Szlovákiához tartoznak.

– Báthori István egy időben volt lengyel király és erdélyi fejedelem. Mit adott ő a lengyeleknek?

– Nem nagyon foglalkoztam az ő korával, tehát csak általánosságokat tudok mondani, de nem egyértelműen pozitív Báthori megítélése. Itt úgy tartották, hogy elhanyagolta Lengyelország ügyeit, mert elsősorban az erdélyiekkel foglalkozott. Ő alapította viszont a vilniuszi litván egyetemet.

– Mit tapasztalt, mennyire szimmetrikus a kapcsolat? A lengyelek érzik ezt fontosabbnak, vagy a magyarok?

– Nem éreztem ebben különbséget. Nagyjából ugyanaz a reakció, ha rólam valaki Budapesten megtudja, hogy lengyel vagyok, mint ha valakiről Varsóban derül ki, hogy magyar. Amúgy a kommunista időkben is nagyon sok lengyel utazott Magyarországra, és sok magyar Lengyelországba. Jó, hogy a lengyel–magyar barátság tudata ennyire elterjedt, és most is szülőről gyerekre tovább él.

– Ugyanakkor – a közvélekedés szerint – a lengyelek nem szeretik a németeket, és fordítva is így van.

– A második világháborúban valóban megromlott a lengyel–német viszony, és az átlagembernek a németeket még mindig Hitler jelenti, de azt hiszem, a fiatalság már nem így nézi a dolgot.

– Befolyásolhatja-e a történelmet az, ha a társadalom széles rétegei éreznek a másik iránti rokonszenvet, ellenszenvet?

– A sztereotípiák valamilyen mértékben befolyásolják az életet. Az európai uniós tagság azonban mindenképpen oldja ezeknek a hatását.

Gazda Árpád (2008. november 21., www.kronika.ro)